Ki a legnagyobb hátráltatónk?

A túl okos ismerősöknek, akik úgy sejtik, mindent pontosan értenek, tudnak, de közben a valóság közelében sem járnak? Nem. A legnagyobb hátráltatónk saját magunk vagyunk.

Bedühödünk olyan dolgokon, amelyeken képtelenek vagyunk változtatni, amelyek nem tőlünk függnek, amelyek pusztán külső körülmények. Rágódunk olyan emberek véleményén, akik valójában semmit sem jelentenek a számunkra, de mégis hagyjuk, hogy szavaik tőrként szúrják ketté szívünket. A körmünket rágva rettegünk a jövő, még el nem jött rémlényeitől és a múlt már elfeledettnek hitt, mégis kísértő árnyaitól. A jelen mámorát alig merjük elhinni, és alig tudjuk megtapasztalni, mert riadt vadként folyamatosan előre-hátra tekintgetünk.

Ha a környezetünkben élők azt sulykolják belénk, hogy értéktelenek vagyunk, hogy nem léphetünk túl vélt vagy valós korlátainkon, akkor ahelyett, hogy kitörnénk a látszatburokból, inkább meghunyászkodunk. Márpedig ha elhisszük azt, ami kézzel foghatóan valótlanság, akkor valósággá tesszük életünkben. Nem állunk ki magunkért, mert azt látjuk, manapság aki biztonságot akar, az inkább nagyokat hallgat. Eltűrjük a bántásokat, a sértéseket, sőt a lelki terrorizálásokat is. És átélés helyett csak túlélünk.

Mi lenne, ha mernénk hinni talentumainkban? Mi történne akkor, ha mások helyett magunkkal foglalkoznánk, kitárva lehetőségeink tárházának végtelenbe vesző kapuját? Miért ne fogadnánk el az egyetlen igaz valóságot, hogy értékesek, egyediek és megismételhetetlenek vagyunk? A csoda bennünk él, ég, ragyog, mert a csodák valójában mi magunk vagyunk!