Vakvagány - Rossz ember vagyok?

A hangja elakadt, öklét görcsbe szorította, én pedig csak átöleltem. Ahogy egy kicsit megnyugodott, rám nézett: ugye milyen rossz ember vagyok? Én pedig elmosolyodtam: bárcsak mindenki ilyen rossz lenne! Akkor tündérországban élnénk. Nem értette. Pedig egyszerű: az emlékezés, halottaink életben tartása nem egy nap függvénye. Mindegy, hogy „az a szokás”, meg „az elvárás”. Az igazi mécseseknek a lelkekben kell égniük, de nem csak egy napon, hanem szüntelenül. Az emlékezés lángja az év minden napján ébren, életben kell, hogy tartsa szeretteinket, akik már elköltöztek tőlünk.

Egy napig fényárban úszik a temető, csodálatos koszorúk fejezik ki a fájdalmunkat, s ez így rendjén is van. De mégsem ezen áll vagy bukik minden, hanem az egyszerű hétköznapokon. Azokon az estéken, amikor odakint jéghidegen süvít a szél, s mi elvesztett barátunkra, szerettünkre gondolunk. Egy szavára, nevetésére, hangjára, arcának megismételhetetlen vonásaira.

Azokon a nyári délelőttökön, amikor a hűsítő limonádét kortyolva eszünkbe jut egy évtizedek óta nem kóstolt gyümölcsleves íze, amely minden forró évszakban az asztalra került szomjunkat, éhségünket egyszerre oltva. Az emlékezés oltára bennünk van: csak akkor veszítünk el igazán bárkit, ha elfelejtjük. Így élő ember is lehet holt, s a földről elköltözöttek is lehetnek élők. Persze az nem normális, ha az ember minden pillanatában vágyakozik az elvesztett szerette után, mert az már nem élet.

De amikor a pillanatainkat néha átölelik a múlt emlékei, akkor bármely mécsesnél, koszorúnál, temetői látogatásnál tisztábban, őszintébben emlékezünk.

Ahogy ezeket elmondtam, az öreg arc kisimult, s a görcsben szorongó ujjak elernyedtek. „Köszönöm” – suttogta, s most ő ölelt át engem. Szinte éreztem a lelkében lángcsóvaként égő mécses szeretet táplálta erejét, s hirtelen nem ketten voltunk a szobában. Az egykori barátok, családtagok, szerettek is körénk gyűltek, s arcomon az öröm könnyei jelentek meg.