A vasi fotós, aki bejárta az USA nemzeti parkjait

Attila gyakran feltűnik a fontosabb eseményeken, kis létrájával a kézben gyorsan kiszúrja a legjobb pozíciót. Nemrég Bécsben kattintgatott egy zenei fesztiválon, leküzdve kínzó lábfájását, ami viszont feltűnt a műsorvezetőnek. Miután a koncert lement, a szpíker a reflektort nem a zenekarra, hanem a vasi fotósra irányította. Azon szavakkal, hogy ő a nap hőse, mert fájdalmai ellenére végig kitartott és ez mély szakmai elhivatottságot mutat. Nagy taps köszöntötte Attilát, aki ugyancsak meglepődött, és érthetően meghatódott. Aki ismeri, az tudja, hogy maximalista. Addig nem enged ki a kezei közül anyagot, s ez lehet egy esztergált munkadarab is, amíg az nem tökéletes.

Nemrég pedig önmagának bizonyíthatta, hogy hetedik iksz ide vagy oda, bírja még erővel és szemmel. Egy hónapon át járta Amerika legjelentősebb nemzeti parkjait öccsével egy masszív terepjárón. Voltak 80 méterrel a tengerszint alatt és 4500 méterrel felette. Megtettek 8800 kilométert és elkészült ötezer fotó. Amit látott és megélt, az, mint mondja, soha nem feledhető: – Ott jöttem rá, hogy az ember csak egy apró pötty a természet palettáján – tűnődik el. De hogyan is indult a nagy kaland?

– Egy korábbi mély lelki traumát kellett volna feldogoznom, de sehogy sem ment. A végén már ott tartottam, hogy feladom… A családom érzékelte a problémát és felvetették: csináljak valami egészen őrületeset, váltsak radikálisan, és még szeressem is. Mondjuk, üljek fel egy szikla peremére hajnalban a Grand Canyonnál és várjam a napkeltét a masináimmal… Ez megfogott, de hogyan lesz erre pénz? Ebben is segítettek – és szerencsém is volt: unokatestvérem az Államokban él, az öcsém szintén beszállt. Már attól jobban lettem, hogy szerveztünk, terveztünk, térképeken jelölgettünk, hasonlók. Aztán az a nap is eljött, amikor gépre szálltunk és Denverben landoltunk. Unokatesóm és családja már várt ránk, beszerezték a kellékeket: speciális ruhák, bakancsok, övek, ételek és italok. Megvolt az útirány, s mivel az amerikai rokonság nagy utazó, felvázolták, mire számíthatunk. Akkor kezdtem felfogni, hogy mire vállalkoztunk… Kibéreltünk egy bivalyerős, lakókocsi méretű terepjárót, megtöltöttük élelemmel, ruhákkal, belőttük a navigációt, és nekivágtunk – eleveníti fel a kalandos utazás kezdetét Simon Attila.

Igazi erőpróba lett az útból, hiszen állandóan cipelnie kellett a 15 kilónyi fotófelszerelését, több liter vizet, élelmet, és közben ügyelnie kellett arra, hogy például ne menjen homok a kamerákba. Mert homokviharok is színesítették amúgy sem unalmas napjaikat. Meghódították Colora­dót, az Arches, a Mesa Verde, a Zion, az Echo, a Yosemite Nemzeti Parkot és persze a Grand Canyont. – Hazajövet összeállítottam egy előadásnyi anyagot, kialakult egyfajta élményrendem, de még ma is tolulnak fel emlékek – folytatja. – Ezek egyike a colo­radói Isten kertje, vagy a több száz lépcsős, hét vízeséses út. És ott a legendás Billegő szikla, amelynek ezernyi tonnája akár ma, de talán csak egymillió év múlva zúdul le. Mint fotós a legszebben is a szabályszegő momentumot kerestem. Így figyeltem fel arra, hogy milyen elemi erejű az élet, a természet. Ott, ahol a nyers kő az úr, megvetheti magát egy madár által leejtett kis fenyőmag: elképesztő látvány, ahogy immár sudár faként áll a kietlen gerincen, egymaga… Hogy ne fújja el szél, ne szabja szét víz és jég, gyökereit a legkisebb résbe is belevájja-akasztja. A fák amúgy is érdekeltek a parkokban, mivel a helyi történelmet hordozzák.

Ezernyi arcuk van, törpék és hatalmasak, kecsesek és lomhák, de mindig a barátaink – nyomatékosítja Attila, akinek bár bejött a Grand Canyon, de mégsem ez az első a toplistáján. – A Yosemite Nemzeti Parkban láttam, amint az ég leereszkedik a földre – hát egy csoda volt! Aztán láttam a kanyont alkotó, óriás oszlopokat: mint sorakozó gyertyákat. Láttam, amikor a nap hajnali elősugarai megfestik a kanyont, a sziklatűket, amelyek ettől úgy néznek ki, mint az ostyák. Bámultam, aztán észbe kaptam – és fotóztam. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. Elvem, hogy csak a legjobb pozíció elérése jogosít fel minőségi fotózásra, ezért hajnalban keltem és a bejósolt sziklaperemeken vártam a napfelkeltét. Nem csak én… Volt, hogy harmincan állítottunk állványra gépet, de azért a legjobb helyet elcsíptem így is – mosolyodik el a fotós, aki alaposan megdolgoztatta testvérét. Aki rengeteget segített neki, vitte a logisztikát és persze őt is elragadta a parkok szépsége.

– Egy-egy nemzeti parkot évente átlag 3 millió ember látogat, így nagyon kemény feltételeknek kell megfelelni. Volt, hogy a park bejáratánál sátrazó emberekbe botlottunk, köztük gyermekekbe. Kiderült, hiába a belépő, az nem elég. Pontos időre és teljes létszámban kell jelen lennie az adott társaságnak, különben nem engedik be. A személyesség azért fontos, mert az amúgy is veszélyes parkokban medvék élnek, több száz, és a rangerek – vezetők – nem kockáztatnak életeket. Mindenkit megismernek, így tudják, hogyan néz ki, merre mozog. Szigorú szabályokat tartatnak be. Meg kell tanulni használni a medveboxokat. Ezek trükkös zárral felszerelt ládák, amelyekbe ellátmány helyezhető. Szintén speciális záródású a hulladéktároló konténer. A medve a legkisebb hézagot is kihasználja, kutat az élelem után. Ezért kell mindig túljárni az eszén. Ha valaki nyitva hagyja mondjuk az autója ajtaját, bizton számíthat hívatlan sofőrre – nevet fel Attila. Megjegyezve: a parkban eldobott csikk vagy papír zsebkendő ötezer dollárt kóstál és hosszú idejű kitiltást.

A nemzeti parkok nagyon népszerűek, előfordul, hogy a nagy tömeg miatt korlátozzák a látogatást. Bár rendkívül magas a belépők ára, mégis sorban állnak az emberek. – Volt, hogy egész nap szabad helyet kerestünk a kempingekben, de nem akadt. Így egy motelbe vackoltunk be. Pokoli meleg, párás idő volt, 25-30 fok. Hajnalban arra riadtam, hogy valami nem stimmel. De mi? Hát a fények! Kinézek az ablakon és mit látok? Havat! Éjjel lezúdult egy hidegfront és 15 centis hó esett, dübörögtek a hóekék. Ilyen amúgy csak a mesében van, én is azt hittem addig, amíg nem velem történt meg – hitetlenkedik még ma is Attila, akit lenyűgözött a Zabriskie Point, a táj, amely kultikus helynek számított a hippikorszakban. Megszenvedték a zúzalékon tett sétákat éppúgy, mint egy másik parkban a homokdűnetúrát. De az sem volt köznapi élmény, amikor bementek a tengerszint alá, egy kiszáradt sóstó medrébe. Aztán meg fel a hegyre, ahol nem forrt fel a víz, annyira kevés volt az oxigén.

– Nem csupán természeti élmény volt, amikor a terepjáróval felmentünk 4500 méter magasba. Jól jött a hegymenet funkció, mert lejövetelkor a rangerek lézerrel ellenőrizték a fékeket. Ha bizonyos értéket túllépett a fékrendszer, akkor kiállították a járgányt, akár két órára. Nekünk a hegymenet bejött, gyakorlatilag nulla fékkel gurultunk le. Végül is az egy hónap szinte elröppent, kicsit szomorkodtunk, amikor a terepjárót leadtuk. De a szépségek, amiket láttunk, örökké megmaradnak és ott vannak a fotókon – fogalmaz Attila, és egy rögtönzött vetítéssel zárja az élményzuhatagot. A sorakozó fotókat tényleg látni kell!