Foci-Eb 2021

2021.07.09. 16:06

Reszkess, Anglia! – a menny kapujában az olaszok

A Wembleyben az angolok ellen követné régi módszerét az olasz válogatott: ahogyan az 1968-as Eb-győzelem, valamint az 1982-es és a 2006-os világbajnoki aranyérem idején, ezúttal is súlyos nehézségek állnak a csapat mögött, amely három éve ott sem volt a vb-n.

„Nem tudna valaki intézni ma este 20.45-ig valami fogadási botrányt, mint az 1982-es és a 2006-os vb előtt?” – írta egy olasz újságíró közösségi oldalán 2017. november 13-án, néhány órával az Olaszország–Svédország világbajnoki pótselejtező előtt. Különös kérése nem talált meghallgatásra, csendesen, felkavaró hírek nélkül telt el az idő estig, amikor Gian Piero Ventura feltűnően impotens és görcsös válogatottja 0–0-ra végzett a milánói visszavágón a svédekkel, így 1–0-s összesítéssel elbukott a párharcban, szégyenszemre lemaradva a 2018-as oroszországi világbajnokságról. Giorgio Chiellini, a csapat oszlopos tagja az olasz futball elmúlt ötven évének legsúlyosabb csapását látta a sokkoló balsikerben. Helyesen ötvenegy évet kellett volna mondania, ugyanis az olasz labdarúgás Mohácsát az 1966-os év és a „futballtérképen kívüli” Észak-Koreától elszenvedett 1:0-s világbajnoki vereség jelenti.

Hogy mi a közös az említett sötét eseményekben? Szinte hihetetlen, de valamennyit világraszóló győzelem követte.

Forradalom a futballszövetségben

Massimiliano Martini, a Corriere dello Sport újságírója lapunk érdeklődésére rávilágított, a kulcsmozzanat a sportág irányításának megújulása volt, hiszen a 2018-as kihagyott világbajnokság évében új vezetőség állt fel az Olasz Labdarúgó-szövetségben (FIGC), a szövetségi kapitányi munkát pedig Roberto Mancinire bízták.

„Előzőleg apokaliptikus hangulat jellemezte az olasz futballt, Gian Piero Ventura szövetségi kapitány alkalmatlannak bizonyult feladata teljesítésére, és miután a válogatott lemaradt a világbajnokságról, úgy tűnt, a kudarcélmény gyökerei a futball­élet minden területére visszavezetnek. Aztán jött Mancini, és megmutatta, hogy nem kell mindent temetni, a fiatalokra például bátran lehet építeni. Az olasz válogatottban nincsenek Cristiano Ronaldók, viszont a csapat rendkívül összetartó. Ha kiveszel egy embert, nem érződik, mert beugrik helyette más, aki hasonlót képes nyújtani.”

Az 1966-os angliai világbajnokság dicstelen végakkordja, a Middlesbrough-ban elszenvedett koreai ütés fájdalmas tapasztalata, a repülőtéren kijutó ellenséges fogadtatás, az elementáris szakmai és szurkolói felháborodás is kellett ahhoz, hogy a válogatottnál gyökeres változásokat foganatosítsanak. Az volt a legkevesebb, hogy Edmondo Fabbri szövetségi kapitányt még szinte a repülőgép landolása előtt kirúgták, és a helyére Ferruccio Valcareggit nevezték ki (az első évre Helenio Herrarával párban), az addig a Fiorentinánál és az Atalantánál bizonyító edző pedig az 1968-as hazai rendezésű Európa-bajnokságon (először hívták így) győzelemre vezette a válogatottat, ezzel megszerezte az ország második világháborút követő első nagy futballdicsőségét.

Zavaros időszak után, az olasz labdarúgást erkölcsileg erősen megtépázó Totonero-botrány nyomán született meg a válogatott „újkori” első világbajnoki címe is az 1982-es tornán. A mérkőzések eredményeit befolyásoló, 1980-ban lelepleződő hálózat a Serie A és a Serie B szereplőinek döbbenetesen nagy részét érintette, már csak a bűnös csapatok felsorolása is igen terjedelmes: Avellino, Bologna, Juventus, Lazio, Milan, Napoli, Perugia, Pescara, Genoa, Lecce, Palermo, Pistoiese, Taranto. Ami pedig a vétkesnek talált labdarúgókat illeti, a legfontosabb név alighanem Paolo Rossié, akinek eredetileg kiszabott hároméves büntetését leleményes megoldással úgy csökkentették, hogy az 1982-es világbajnoki szereplése ne kerüljön veszélybe.

Vélemény

Garics György, a 2006 és 2015 között Olaszországban, a Napoliban, az Atalantában és a Bolognában játszó, szombathelyi születésű, korábbi 41-szeres osztrák válogatott futballista.

„A 2006-os világbajnoki győzelem és a calciopolibotrány utórezgéseit éreztem, hiszen azon a nyáron igazoltam a Rapid Wientől a Napolihoz. Kiborult a bili, de hála istennek nem azokra, akik Németországban kiharcolták az aranyérmet, a felelősséget vezetői szinten kellett keresni. Történelmét, kultúráját, turisztikai kincseit tekintve talán nincs gazdagabb ország Olaszországnál, mégsem tudja kihasználni az értékeit, és valamiért az év végén a költségvetési számok sokszor pirosak.

A calciopoli esetében is ezt a hozzáállást érzékeltem, valahogy úgy voltak vele, meg lehet oldani ügyeskedéssel, kevesebb munkával, energiával. Ugyanakkor fantasztikus az olaszokban, hogy amikor össze kell fogni, rövid idő alatt lenyűgöző egységbe verődnek, amint azt megtapasztaljuk most is, a súlyos Covid-járvány után menetelő válogatottnál és a csapatot övező támogatást érzékelve. A pokolból képesek nagyon magasra jutni. Amikor osztrák válogatottként játszottam Olaszország ellen, még olyanok szerepeltek a csapatban, mint Alessandro Del Piero, Andrea Pirlo, Antonio Di Natale.

A mai válogatottban már nincsenek csillagok, Lorenzo Insignét nem hasonlítanám az említettekhez. Kis hadseregként működik az együttes, mindenki tudja és teszi a dolgát, de nagy egyéniségek nincsenek. Valahol ez a futball átalakulásának hozadéka, a biznisz szempontjai nem mindig egyeznek a szakmáéval, és én ennek is tulajdonítom a jelenséget, hogy kevesebb fiatal szupertehetséget látni. Kérdezem: egészséges az, hogy Cristiano Ronaldo 36 évesen, Giorgio Chiellini 36 évesen vagy Zlatan Ibrahimovic 39 évesen az olasz bajnokság kirakatembere? Félig Olaszországban élek, személyesen is jól ismerem Roberto Mancinit, közös barátok révén időről időre összejárunk padel teniszezni. Tudom, hogy rendkívül alapos munkát végez, a szakmai feladatokon túl is minden részletre odafigyel, az étkezéstől kezdve az öltönyválasztásig bezárólag.”

A többi már futballtörténelem: a tavaly decemberben elhunyt sportember Spanyolországban gólkirályként (6 gól) és a torna legjobb játékosaként aranyéremhez segítette a nehéz időket élő, súlyos gazdasági és közbiztonsági gondokkal küzdő, a maffia túlkapásaitól szenvedő Olaszországot. Maga a nemzedéki példakép így vallott erről:

„A győzelem nem csupán a csapaté volt, hanem milliók meghatározó élménye. Nyolcvankettőben jártunk, éppen véget értek a terrorcselekményektől beárnyékolt ólomévek, néhány évvel voltunk Aldo Moro miniszterelnök elrablása és meggyilkolása után. A spanyolországi világbajnokság eltörölte a nép szomorúságát, aggodalmát, félelmét. Olaszországnak a futballsiker az újrakezdés, az optimizmus jelképévé vált.”

Súlyos morális mélységből, fertőzött viszonyok között épült fel az olasz válogatott 2006-os csúcssikere is, hiszen Marcello Lippi szövetségi kapitány a torna előtt kis túlzással azt sem tudta, a világbajnokságra jelölt játékosai közül néhányat nem tart-e távol végül a hatóságok szigorú keze. A mérkőzések manipulálására kialakuló, elsősorban klubvezetői köröket érintő rendszer, a calciopoli kivizsgálását végül sikerült úgy elhúzni, hogy csak a németországi torna után szülessenek ítéletek, így az olasz válogatott keret tizenhárom tagja már világbajnokként vehette tudomásul, hogy klubja bűnösnek találtatott a nagy leleplezés során. Köztük leginkább a Luciano Moggi (a lenti képen) általános igazgató ténykedése nyomán fókuszba kerülő és a Serie B-be száműzött Juventus hűséges játékosai, a másodosztályba is a csapattal tartó Gianluigi Buffon, Alessandro Del Piero és Mauro Camoranesi tapasztalta meg a szélsőségeket, nevezetesen a Franciaország elleni győzelem (1–1, 11-esekkel 5–3) fényes berlini éjszakája és az olasz másod­osztály kínálta romantikus kirándulások közötti különbséget.

Hogy a lángoló hátország lelkileg mennyire segítette a németországi vb-stadionokban az olasz csapatot, nehéz megítélni, mindenesetre Lippinek fontos fegyvert adott a kezébe a csapatépítésnél: a büszke dac, a bajtársiasság, a „csak azért is megmutatjuk” szellemét.

Ráadásul az Ausztrália elleni nyolcaddöntőt (1–0) követő percekben letaglózó hír érkezett Olaszországból, Fabio Cannavaro csapatkapitány falfehér arccal kéredzkedett ki a kaiserslauterni sajtótájékoztatóról – a korábbi játékostárs, az akkor már a Juventus szakmai vezetőségében dolgozó Gianluca Pessotto rózsafüzért szorongatva kiugrott a klubház negyedik emeletéről, valószínűleg a torinói egyesület körül gyűrűző calciopolibotrány miatt. Öngyilkossági kísérletét csodával határos módon túlélte, ám a világbajnokság közben Del Piero és Gianluca Zambrotta is visszarepült Torinóba, hogy meglátogassa bajba jutott társát a kórházban.

A Pessotto szempontjából kis híján tragédiába torkolló, szomorú történet az olasz válogatottnak talán újabb pszichológiai támaszt adott az összefogásra, amint azt Cannavaro és Zambrotta pályán lobogtatott, „Pessottino, veled vagyunk!” feliratú olasz zászlója is jelezte.

És akkor elérkeztünk a 2021-es Európa-bajnoksághoz, pontosabban a Wembleybe vezető, hasonló nehézségekkel szegélyezett úthoz. Az Anglia elleni vasárnapi döntőre ismét súlyos gondokkal terhelt évek nyomán készül Olaszország, amely 2018-ban összeszorult szívvel, kívülállóként nézte a nélküle rendezett világbajnokság eseményeit – vagy talán inkább sehogy.

A szakmai mélypontról Roberto Mancini szövetségi kapitány és a keze alatt formálódó, bátran megfiatalított csapat három év alatt eljutott az európai futball legmagasabb szintjére, kimondva-kimondatlanul erőt merítve abból a felszabadultságélményből is, amely a vírusjárványból kilábalni látszó országban az Eb-sikerek ünneplései révén fokozottan érzékelhető. A koronavírus az egész világot sújtotta, ám a tavalyi európai berobbanás Olaszországhoz köthető, ahol Bergamót hetekig, hónapokig a halál városaként emlegették, a holttesteket szállító katonai teherautók és a kórházak Covid-osztályán folyó drámai harc képeit nehéz elfelejteni. A vírustól megtisztulni vágyó világban szó szerint is érvényes a mondás, ám Olaszország futballsikereit illetően átvitt értelemben szintén igaz: ami nem öl meg, az megerősít.

Az elmúlt hetekben pedig láttuk, tapasztaltuk, a viszontagságos éveket feledtetni igyekvő, Eb-döntőre készülő, Mancini-féle új olasz válogatottat majd' szétfeszíti az életerő...

Így látták a bennfentesek

Giancarlo De Sisti, az 1968-as Eb-győztes olasz válogatott középpályása: A maihoz hasonlóan a mi olasz válogatottunk is nagy bukás után állt talpra, hiszen az 1966-os, Észak-Korea elleni világbajnoki kudarc csapása után két évvel nyertük meg az Európa-bajnokságot. Olaszország 2018-ban lemaradt a világbajnokságról, de nagyon remélem, hogy a történelem ismétli önmagát, és a nagy csalódást fényes ünneplés követi, és valami igazán szép születik a nehéz pillanatokból.

Marco Amelia, a 2006-os világbajnok csapat cserekapusa: Kitört a calciopolibotrány, Marcello Lippi pedig nagyszerűen felismerte, hogy a rossz hangulatot és a vitákat felhasználhatja arra, hogy bebetonozza a csapategységet. Nem volt egyszerű a helyzet. A felkészülés során, a covercianói edzőtáborban a szurkolók válogatott sértésekkel gyaláztak minket, pokoli állapotok uralkodtak. Néha kedvem lett volna odamenni és megragadni a kerítés fedezékéből üvöltöző gyáva bírálókat.

Giorgio Chiellini, az olasz válogatott csapatkapitánya: A kimaradt 2018-as világbajnokság olasz válogatott pályafutásom legfájóbb mozzanata, és talán mondhatom, az olasz labdarúgás elmúlt ötven évének is. Biztosra vettük a részvételünket, és ezzel nagyot hibáztunk.

 

Futballtörténelem

Futballtörténelem a La Gazzetta dello Sport emblematikus címlapjain a Mussolini-korszak emlékeitől az utolsó nagy válogatott sikerig, a bundabotrány árnyékában elért berlini vb-aranyig

1934. június 11.

„A fasiszta sportolók nagy győzelmei a Duce nevében és díjáért” – írja a La Gazzetta dello Sport az Olaszországban rendezett világbajnokság Olaszország–Csehszlovákia (2:1) döntőjének másnapján, kiterjesztve a politikai keretbe helyezett dicséretet a Giro d'Italiát megnyerő Learco Guerrára is. A címlap kiemeli, hogy Rómában jelen volt Benito Mussolini is, a siker az olaszok akaratának és ellenállhatatlan játékának szüleménye.

1938. június 20.

„Az olasz csapat lenyűgöző győzelme a világbajnokságon” – rögzíti az 1938-as párizsi világbajnokság másnapján megjelenő La Gazzetta dello Sport, amelynek üzenete nekünk különösen fájó, hiszen a legyőzött fél a 4:2-re felülmúlt magyar válogatott volt. A Duce-utalások itt sem hiányoznak, a vezércikk mondatai közül talán ez a legtanulságosabb: „A magyar csapat a régi dunai iskola tanítómestere, ám évek óta kénytelen leckét venni tanítványától.”

1966. július 20.

„Olaszország kiesett!” – hirdeti a megdöbbentő tényt az újság az Észak-Koreától elszenvedett, fájdalmas kiesést jelentő világbajnoki vereség (0:1) másnapján. A szerkesztőség nem rejti véka alá véleményét, a félreértések elkerülése végett rögtön megnevezi a bűnbakot, Edmondo Fabbri szövetségi kapitányt, aki azonban büszkén hangoztatja, semmit sem bánt meg. A kiemelt cikk címe megrajzolja a célkeresztet: „Egyetlen felelős van”.

1968. június 11.

„Olaszország a csúcson” – számol be az ország eddigi egyetlen Európa-bajnoki győzelméről a lap, amely kiemeli, hogy harminc év csalódással teli időszakának vetett véget a Jugoszlávia elleni 2:0-s győzelem. Az olasz futball védekező hagyományait ismerve az is figyelemre méltó, hogy a címlapon a keretes kiemelés a következő gondolatot fogalmazza meg tanulságként: „Csatárokkal támadni a győzelemért”.

1980. május 19.

„Ítélet a fogadási csalások ügyében: Paolo Rossi – három év, Bruno Giordano – 21 hónap, a Milan a B-osztályban.” A felsorolás önmagában is érzékeltette az olasz futballt 1980-ban megrengető Totonero-botrány súlyát. Az eltiltott játékosok közül Paolo Rossi érdemel külön is említést, hiszen eredeti hároméves eltiltását végül két évre mérsékelték, 1982-ben pedig a vb-győztes válogatott vezéregyénisége lett.

1982. július 12.

„Olaszország–Németország 3–1 – világbajnokok!” A cím euforikus állapotot tükröz, az újság párhuzamot von a sikerkovács szövetségi kapitány, Enzo Bearzot és kétszeres világbajnok elődje, Vittorio Pozzo között. Jelzi az edzői szerep jelentőségét, hogy a szerkesztők vállalták egy feltűnően rossz minőségű, szemcsés kép használatát a játékosai vállán körbehordozott kapitányról, csak hogy érzékeltessék a neki köszönhető egységet.

2006. július 10.

„Mind igaz!” A 2006-os világbajnoki győzelemről számot adó Gazzetta-címlap azóta önmagában kultikus sláger lett Olaszországban, a lapszámból napokig újabb és újabb adagot kellett nyomni, hogy a kiadó eleget tegyen a gyűjtői igényeknek, és a „Tutto vero!” feliratú oldal később megjelent pólón, sapkán, pénztárcán és egyéb felületeken is. A Marcello Lippit Enzo Bearzothoz hasonlító cím utalt az 1982-es Bearzot–Pozzo-párhuzamra.

2006. július 15.

„Óriási csapás” – írja a lap, és ha megnézzük az első ítéletben szereplő büntetéseket, valóban sokkoló következményekkel járt a calciopolibotrány (tegyük hozzá, az enyhébb változatnak is súlyos hatása volt). Candido Cannavó, a lap legendás újságírója a labdarúgás nürnbergi perének nevezte az eljárást, amelyet azonban ügyesen úgy igazítottak, hogy – bár az ügy már régóta tartott – a végső döntést csak a vb után hozzák meg az illetékesek.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!