Foci Eb

2016.06.15. 17:12

10 ezer osztrák között maroknyi magyar teremtett fergeteges hangulatot Bécsben - Galériával és videókkal

Bécs - Ausztria fővárosában néztük meg a magyar válogatott meccsét osztrákok tengerében. Riport a hihetetlen győzelemről.

Török Tibor

Úton vagyunk Bécs felé, ha már Franciaországig nem sikerült eljutni, akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kinéztük a császárváros legnagyobb nyilvános vetítését, hogy az osztrák sas fészkében lessük meg, hogy mire jutunk a sógorokkal. A koncepció annyi, hogy a Bécsben élő 15-18 ezer magyar közül csak kijönnek páran, így talán az ő társaságukban tudjuk élvezni az előzetesen jónak ítélt 1-1-es döntetlent.
Az iksz realitásnak és vágyakozásnak is tökéletes egyben, mert némiképpen elhűlve halljuk a rádióból, hogy Szalai is játszik, amiben az a csinga meg a pengeség, hogy olyan régen nem rúgott gólt, hogy most tutira összejön neki. Annak mindenesetre örülünk, hogy Storck kapitány nem vadászik, ellentétben Csank mesterrel, aki a jugoszlávok elleni pótselejtezőn biztató alakzatban látta repülni a vadkacsákat, a szárnyalásból pedig magyar győzelmet vélt kiolvasni. Aztán amikor élőben szenvedtük végig az Üllői úton a másnapi, 7-1-es égést, akkor sűrűn hallgattuk az egyre borúsabb magyar drukkerektől, hogy szerintük mit csináljon a kacsáival.

Szóval, a jugók elleni mélységből  sikerült eljutni Franciaországig (na jó, Platini is kellett hozzá), illetve magunknak Bécsig. Be is csekkolunk a városháza előtti placcra, ahol a sógorok nem bíztak semmit a véletlenre, leraktak egy 100 négyzetméteres, ledes kivetítőt, öt kisebbet, vagy harminc vendéglátóhelyet, lelátót, VIP-páholyt. Egy órával a meccs előtt a büfék utcája a legzsúfoltabb, a tér még szellős, igazi piknik- és koncerthangulat uralkodik, és miközben azon morfondírozunk, hogy mi van, ha Szalai mégsem támad fel főnixmadárként, akkor itt tuti osztrák fieszta lesz.

Magyarokra vadászunk a tömegben, az első, akit Hungary-mezben kiszúrunk, furán néz megszólításra, aminek alapvető oka, hogy ő orosz, a felsőt magyar barátja adta rá, hogy ne legyen annyira egyedül a labancok ármádiájában. Ám az illető elment sört beszerezni, ami az egyre gyarapodó közönséget tekintve nem egyszerű feladat. A második befogási kör már eredményes, igazi hazánkfiát pecázunk ki egy nagyobb csapatból. Mérnökként dolgozik, három osztrák társával jött, össze is állnak, a kollégák szerint ez a számarány akár a végeredmény is lehet.

Nagyjából ez a közvélekedés kinn, hogy Ausztria a favorit, mi majd beássuk magunkat a lövészárkainkba, és örüljünk, ha nem kapunk kettőt-hármat, de van olyan galamblelkű osztrák, aki esküszik az 1-1-re, őt majdnem megöleljük, mivel nyilván magyar ősökkel rendelkezik, csak titkolja.

Az első, nem túl nagy magyar zászló a kezdés előtt tűnik fel, egy hölgy próbál tétován társakat keresni, mondanánk, hogy mi leszünk a 300 spártai, de egyelőre a húszból sem jövünk ki. Aztán piros-fehér-piros zászlók emelkednek a magasba, az egész tér zengi az osztrák himnuszt.

Kezdünk. Szalaival. Mert, hogy majd most ő.

Erre azt kell látnunk, hogy az első percekben nemhogy a gatya, hanem a sportszár is tele van, Alaba rögtön kapufát sújt, a 12 ezer osztrák torokból kétszer tör fel a húúúú: a lövésnél és az ismétlésnél, de az utóbbi sem megy be. Lassan feljön a magyar csapat, és Szalai egészen jól játszik, vakmerő módon még abban is bizakodni kezdünk, hogy touchdownnal a labdát a kapuba, negyvenről. A hazai publikum értő színházi közönségként nézi a meccset, amikor az alpesi Ibraként emlegetett Arnautovic eljátssza a nagyhalált, ötfelől halljuk: ne fetrengj, focizzál. Ahogy beáll a meccs, leül a hangulat, néha elbődül egy öblösebb hang, hogy Immer wieder Österreich, de a kórus hamar lecsendesedik. Fiatalok próbálkoznak a „Ki nem ugrál, az biztos magyar” rigmussal, de látszik, hogy nincsen Rubint Rékája az osztrák nemzetnek, nem is bírják sokáig a pattogást, így jókor jön a szünet.

A sör 4,20 euró, a műanyag pohár visszaváltós (1 euró), nem is dobálja senki (a magyarok viszont gyűjtik). Belefutunk egy Izland feliratú pólós fazonba, szakállas, rövidgatyához akkora kézzel varrott cipőt rántott, mint egy viking hajó. Hát te, ellenfeleket nézel?, kérdezzük naivan angolul. Dehogy, ember, feleli németül, osztrák vagyok, de gondoltam, jó buli lesz, ha izlandi mezt húzok, itt úgyis mindenki pirosban van.

A második félidőre a tér egyik sarkában összegyűlik egy 50 fős magyar tábor, így állást váltunk, és amíg meghallgatjuk, hogy lesz még Erdély Magyarországé (teljesen jogos a felvetés, mert Bécsben már volt ilyen jellegű döntés), addig meg kell állapítani, hogy Szalai tényleg jól játszik. A válogatott megússza az első perceket, és egyre többet támad. A magyar mag leordítja az osztrák tábort, és akkor Kleinheisler megindul, Szalaival ketten hat sógort vesznek ki. A csatár pedig kilép, Almer kapus jön, de a nagy kivetítőn jól látszik a kétségbeesett arca, hogy nem éri a labdát, és 1-0.

Szalai.

Ötven magyar őrjöng, 12 ezer osztrák meg nem hisz a szemének. Na dann, ez a legenyhébb reakció. Pár perc múlva a meg nem adott gólnál felrobban a tér, de volt már sípszó, jön a sárga és a piros lap, mire döbbent csend, csak a sarokban zeng-zúg a Varázsolj nekünk valami szépet műdal, meg Erdély visszatérése, természetesen. A hazai publikum még reménykedik, de aztán Stieber sprintel előre, esélytelen, hogy beérjék, a metál-basszusgitáros külsejű kapus letérdel elé, de látszik, hogy ebből löbbölés lesz, és szerda reggel nem kapunk sportújságot a sarki kisboltban, mert Stieber-apuka mindet felvásárolja - és lőn.

2 és 0. Ide. Nem oda.

Repül is két-három teli (4+1 eurós) söröspohár, bele a teljes eksztázisban tomboló ungarische wirtschaftba, néhány osztráknál elszakad a cérna, ami nagyjából érthető. Hiszen megnéznénk, hogy meddig ugrálna 50 osztrák egy pesti közvetítésen anélkül, hogy ne hajigálnák bele őket a Dunába.

A téren az immár körtáncban pörgő magyarokon kívül mindenki olyan arckifejezéssel jár-kel, mintha kötelezően négy éretlen vadkörtét kellett volna elfogyasztania, és jönnek is az első beszólások, hogy milyen foci ez. Hát, éppen pont két góllal eredményesebb, mint az osztrák. A magyar tábor közben az összes kötelező szurkolói rigmust és dalt letudja, (Erdély immár véglegesen a miénk), fotós kolléga szól nekik, hogy Nézését és a járását nehogy kihagyják. Nem hagyják.

És vége, nézünk körbe, hogy ez tényleg a valóság, mert előzetesen ugyebár úgy kellett volna lennie, hogy nekünk kéne szomorúan úsznunk a osztrákok boldog tengerében. Ám jött a német iskolán nevelkedett Dárdai, majd az echte német Storck, és annyit tett, hogy kiradírozta a magyar futballon szocializálódott agyakból a felsőbbrendűséggel keveredett kisebbségi komplexusokat (mert ugyebár jobbak vagyunk, csak mindig kikapunk). Hozták helyette a germán tervezést, tempót, melót és az egészséges szemléletet, hogy bárkivel fel tudjuk venni a versenyt. És tessék, Bécsnek büszke városa nem kap levegőt, néz üveges tekintettel, hogy ezmiez, mi meg énekelhetjük: mivan, mivan?

Zárásként bemegyünk egy találomra kiválasztott vendéglőbe egy sörre. A tévé előtt egy bécsi pár, meg Rudi, a kissé apatikus szlovák szakács, a sarokban Ferenc József típusú öregurak, plusz egy hölgy a pultban. Jaj de jó, hogy jöttek, mondja magyarul a tanakodásunk hallatán, képzeljék, csöndben kellett lennem egész meccsen, nem lehetett hangosan örülni - ő Andrea, negyedszázada él Bécsben, férjével övék a hely. Az osztrákokkal megvitatjuk a meccset, két dolog nem tetszik nekik: a csapatuk hozzállása, illetve a végeredmény. Miután felhívjuk a figyelmet, hogy a kettő között szoros összefüggés van, csak annyit mond a férj, hogy igazatok van, ráadásul ti szenvedéllyel játszottatok.

Na, igen, erről szól a futball.

Címkék#sport

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!