Interjú

2018.08.06. 16:06

„Minden boldogtalan embernek azt tanácsolom: ne hazudjon önmagának”

Schnell Ádám arra buzdít, hogy merjünk újrakezdeni, mert ha harmóniában élünk, „azt mások is észreveszik, és a boldog ember vonzza a jót”.

Forrás: Origo

Fotó: Polyák Attila

A Nemzeti Színház Érdemes Művésze az Origónak adott interjúban felidézte gyerekkorát, beszélt a hivatásról, pályájának fordulóiról, fontos szerepeiről és élete meghatározó helyzeteiről.

Szokta említeni: felmenői között is voltak, akik eltöprengtek a színészi pálya lehetőségén. Például anyai nagyapja, Popovics Konstantin.

Komoly előadói képességei voltak, amelyeket némi mérlegelés után a papi hivatása gyakorlatában alkalmazott. Döntése érthető, hiszen már a dédapám is görögkeleti pap volt. (...)

Édesanyja költőként publikált, méghozzá gyakorta egyházi lapokban.

Popovics Adriennek hívták, már kisgyerek kora óta írt verseket. Felnőve – baráti tanácsra – Halasi Adrien néven jegyezte írásait. Édesanyámra erős hatással voltak az ötvenes évek politikai történései, amelyeket gyermek- és ifjúkorának színterén, Miskolcon élt meg, ahol nagyapám volt az egyházközség parókusa. Mindez persze erősítette is identitásának megőrzésében. Gondolkodott a színészeten, de íráshoz való tehetsége ott tartotta a költészet mellett. Érzékeny, érzelmes, nagy műveltségű édesanyám esetében a múlt történései természetszerűleg hatottak témaválasztására, a versek világára.

Mindemellett apai ágon nyoma sincs a színészi késztetésnek. Édesapja, nagyapja: orvosok voltak.

Vannak rokon vonásai a gyógyításnak és a hiteles színpadi jelenlétnek: empátia, érzékenység a meggyőzés képességére. Ami pedig a puszta tényeket illeti:

apai nagyapám, Schnell János professzor alapította a Budapesti Mentálhigiénés Központot.

Édesapám pedig – a komplex gyógyítás híveként – körzeti orvosként dolgozott a sas-hegyi otthonunkat körülölelő kerületben.

Mosolygó Míra (b) Vicuska, Schnell Ádám (k) Jumurdzsák és Balogh Attila András (j) Gergő szerepében az Egri csillagok című színdarab próbáján a Nemzeti Színházban
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A Rákosi-érában a mentálhigiéné nem igazán volt rendszerkompatibilis szakterület.

Nagyapám még a háború előtt alapította a Központot. Kemény ember volt, bármely körülmények között őrizte az erős tartását, a legnagyobb tébolyok között is tartottak tőle. Amikor apámat el akarták távolítani az orvosi egyetemről, mert monoklit hordott, nagyapám intézte el, hogy ne tegyék.

Édesapja polgári világot idéző monoklival tiltakozott a rendszer ellen?

Praktikus okokból hordta: csak az egyik szemével voltak gondjai. Apám nem volt lázadó alkat, bár az is igaz: akkoriban bármit könnyen félreértettetek a rendszer vezető figurái.

Egy utcányira lakott tőlünk Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke. Szüleimtől hallottam, hogy amikor sétálni indult, olykor Antall József mozgatta meg a testőreit a hecc kedvéért. Antall tudta, hogy mikor szokott sétálni Losonczi, a saját kocsijánál matatva bevárta, majd hirtelen felé mozdult valami semleges dumával: a testőrök meg ugrottak-fékeztek, mind a vadászebek.

A környék sajátos „kettőssége” különben a mi házunkra is jellemző volt. Talán puszta véletlen, de tény: a ház jobb oldali szárnyában főként konzervatív, jobboldali családok laktak, a bal oldaliban pedig a kommunista jövevények.

Megéltem olyat, hogy a másik szárny pincéjébe szovjet katonák pakolták be a szenet hajnalban, amely feladatra a mi fertályunkon nem akadt volna ilyen munkaerő. Ehhez képest – családunk viszonyait illetően – a kölcsönös elfogadás volt a jellemző. Mi ugyanis nem mertünk volna feszegetni bizonyos dolgokat baloldali szomszédjainknál, ők pedig tisztelték – sőt, sokan nagyon szerették – apámat, aki az ötvenes évek elejétől a környék orvosa volt. Az élet apró-cseprő dolgaiban nem volt feszültség a tágabb szomszédságban sem: ha kifogyott a cukor, bárki bárhová becsöngethetett kölcsönkérni. Családunk, ahogy a hasonló világlátású szomszédok is, templomba járt. Templomjáró volt például középiskolám, az ugyancsak sas-hegyi Arany János Gimnázium igazgatónője, Lux Júlia is – kollégám, Lux Ádám édesanyja –, és mégis lehetett iskolai direktor. Vagyis: meg voltunk tűrve. Azért nem bántam, hogy 1989-ben vége lett annak a világnak.

Berettyán Nándor (b) Chérubin és Schnell Ádám (j) Almaviva gróf szerepében Sényi Fanni Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke című sorskomédiájának próbáján a budapesti Nemzeti Színházban 2017. november 8-án.
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Iskolás évei alatt kezdett szavalni, színkörben játszani. Pályaválasztásban ezek a tapasztalatok a meghatározóak, vagy inkább a genetikus késztetések?

Őze Lajos mondta a színészi létezés kapcsán: Ha tudnánk a titkot, akkor nem tudnánk csinálni. Középiskolásként éreztem meg: a belém kódolt késztetések mellett affinitásom is van a színészethez. De csak tizennyolc évesen döntöttem el, hogy jelentkezem a Színművészetire. (...) Szerencsére apám egyik betege jóban volt Psota Irénnel, aki ugyancsak meghallgatott. Ő azt mondta: érdemes próbálkoznom, s ha nem jutnék be kapásból a Színművészetire, akkor jelentkezzem a Nemzeti Színház stúdiójába. Így is történt, mert az első felvételin kiestem a második fordulóból. Aztán a Nemzeti stúdiójának vezetője, Bodnár Sándor rögtön az első órán olyan dolgokat mondott a színészetről, amitől teljesen megdöbbentem: „Fegyelem, kitartás, szorgalom.” Azt gondoltam: „Mennyi butaságot beszél ez az ember!” Majd elkezdődött a munka, a tanulás.

Közben olyan „bölények” mellett statisztáltunk, mint Sinkovits Imre, Őze Lajos, Kállai Ferenc.

Lassan része lettem annak a rendszernek, ami az akkori Nemzeti Színházat meghatározta. Egyik nap, amikor hazaértem, azt mondtam anyámnak: „Szerelmes vagyok.” Kérdezte: „Kibe?” Azt feleltem: „A színházba.”

Fegyelem, kitartás, szorgalom – miért gondolta mindezt csacskaságnak a színházzal kapcsolatban?

Tizennyolc évesen az a szent őrület vonzott, amit rajongott színészeimben, Latinovits Zoltánban vagy Őze Lajosban érzékeltem. Bennük is volt persze színészi alázat, miközben zabolázhatatlanul jártak be olyan mélységeket, amelyeket csak kevesen ismerhetnek. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: én más vagyok, nem vagyok zseni. Meg kellett értenem: bennem nincs, nem is lesz olyan alkotói lángolás, amelyet sem alkohol, sem egyéb szerek, de még a színpad sem csillapít. A magamra találásban segítséget jelentett, hogy amit Bodnár Sándor a színházi összhang erejéről elméletben kifejtett, azt mindjárt láthattam is megvalósulni a Nemzeti Színház legnagyobbjainak gyakorlatában. Közöttük alig akadt önpusztító géniusz, ugyanakkor óriásai voltak a hivatásuknak.

Úgy érezte: helyén van?

Még voltak kétségeim a saját alkalmasságomat illetően.

A második sikertelen felvételim után lettem magabiztosabb, amikor Bodnár Sándor néhány szóval megerősített.

Elmondta: szeretett tanítványa vagyok, mégpedig azért, mert képességesnek tart.

Schnell Ádám (b) Howard Wagner és Blaskó Péter (j) Willy Loman szerepében Arthur Miller Az ügynök halála című drámája fotóspróbáján a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán 2017. szeptember 28-án.
Fotó: Illyés Tibor / MTI

 

Második sikertelen felvételije után meg sem roggyant?

Sőt: bíztam benne, hogy elbukom. Hiszen úgy még egy évig maradhatok a Nemzeti stúdiójában. Végül még két év jutott. Harmadjára felvettek ugyan a Színművészeti Főiskolára, de amíg a többiek lehúzták a katonaidejüket, én az apám által intézett alkalmatlansági papírjaimmal megúsztam a dolgot, és Bodnár Sándor mellett lehettem asszisztens.

A katonaságot milyen választott betegségekkel sikerült megúsznia?

Eleinte fizikai gondokra hivatkoztam, de a sorozóbizottság makacskodása miatt végül már elmeállapotom bizonytalanságáról is kénytelen voltam eléjük tárni egy diagnózist.

Mindezek után megkezdte tanulmányait Szirtes Tamás osztályában. A főiskolás évek mennyire voltak fontosak?

Fontos, hogy erős csapatba, jó közösségbe kerültem. Osztálytársam volt Kökényessy Ági, Györgyi Anna, Kozák Ágnes, Balogh András, László Zsolt, Fillár István, Kautzky Armand, Kelemen József, Horváth Lajos Ottó. Velük hatékonyan gyakorolhattam mindazt, amit Bodnár Sándortól, a Nemzeti Színház művészeitől a szakmáról megtanultam. Ugyanakkor a főiskolás évek alatt nőttünk fel igazán, „kinyílt” az agyunk (...).

Akkoriban gondolt arra, hogy egykor majd Rómeót, hasonló hősöket játszhat? Őszinte leszek: egyedi karaktere miatt kérdezem.

Talán másodévben próbáltunk jeleneteket Stendhal Vörös és fekete című művéből, s minden fiúnak jutott benne feladat Julien Sorelként. Mi Horváth Lajos Ottóval azonos epizódban alakítottuk felváltva a szépfiút: egy ablakon át kellett a színre érkezni, majd ott hősként működni tovább. Ottó drámai pillanatokat teremtve abszolválta a küldetést. Majd jöttem én: amint belódultam az ablakon, felharsant a nevetés a színpad előtt. Megértettem: nem kell erőltetnem ezt a fajta macsó vonalat. Persze van bennem olyan, de az más karakterekben is megmutatható.

Schnell Ádám játszik Rica Venturiano szerepében Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka című komédiájának próbáján 2013. október 15-én Budapesten, a Nemzeti Színházban.
Fotó: Kallos Bea / MTI

Diplomázva Ádám Ottó hívta a Madách Színházhoz. Boldog volt?

Furcsa helyzet volt: kétszer írtam alá a szerződést, egyszer a már leköszönő Ádám Ottónál, aztán az őt váltó Kerényi Imrénél. Azt gondolom: valójában a teátrum vezető rendezőjének, Szirtes Tamásnak az elképzelései szerint zajlott az új tagok kiválasztása. Annyi biztos, Kerényi Imrének sem volt kifogása ellenem. Engem pedig vonzott az a fajta polgári színház, amely Ádám Ottó legerősebb korszakában jellemezte a Madáchot. Azt sem bántam meg, hogy játszhattam a színház nagyjaival, például Mensáros Lászlóval, Huszti Péterrel, Piros Ildikóval, vagy Sztankay Istvánnal. Azt sajnálom, hogy a változás közepén csöppentem oda.

Szerepeket illetően van maradandó emléke abból az időszakból?

Háy Gyula Mohács című darabjában V. Károly császár. Pimaszul nagy sikerem volt azzal a hőstípusnak ugyan nem nevezhető, de végtelen eleganciájú, roppant értelmes figurával. Aki úgy játszadozik az egész világgal, mint egy sakkbajnok. Kritikák, kollégák egyöntetű elismerésével kezdhettem a pályát. De öt év után, amikor a Madáchban előtérbe került a zenés műfaj, elbúcsúztam a színháztól.

Szabadúszó lett, s egyebek között akkoriban játszotta el Florindo szerepét Goldoni A hazugjában, amit a világszerte ismert román rendező, Vlad Mugur állított színre a budapesti Thália Színházban. Partnerei között volt Ráckevei Anna, Györgyi Anna, Bubik István, Eperjes Károly, Hirtling István. Majd ön nem sokkal később elszerződött a József Attila Színházhoz, mely teátrumot – függetlenül művészi minőségétől – sosem sorolták a honi színi világ centrumához.

A hazug idején keresett meg Benedek Miklós, aki arra kért: vállaljam el a József Attila Színházban az általa rendezett László Miklós-darab, Az illatszertár egyik főszerepét. Sas-hegyi fiúként, Madách színházi múlttal bennem is volt némi tartózkodás az angyalföldi ajánlat kapcsán. Ám belementem, és megszületett pályám egyik legmeghatározóbb produkciója. A többiek is mind legjobb formájukban voltak: Radó Denise, Fehér Anna, Besenczi Árpád, Kis Jenő, Háda János, mindenki más.

Sztankay István játszotta Hammerschmidt drogistát, volt egy jelenetünk, amelyben elmondott egy monológot az életről. Minden alkalommal a könnyeimmel küzdve hallgattam végig.

Az illatszertár után több feladatra is meghívtak, egyre jobban éreztem magam, végül odaszerződtem.

Fotó: Polyák Attila / Origo

Mi vonzotta leginkább?

Szeretek tartozni valahová, számomra a színház csapatmunka.

Sosem a főszerepek vonzottak, hanem az olyan közösségek, amelyben megélhető a munka öröme.

A József Attila Színháznak összetartó, nagyon jó kondíciójú társulata volt. Ottani munkáim közül szívesen emlékszem arra a három produkcióra is, amely Sztarenki Pál rendezett az akkoriban induló Gál Erzsébet stúdióban. Jó volt „filmszerűbben” játszani egy meghittebb, intimebb térben.

Akkoriban került be a Szomszédok című „szappanoperába”. A József Attila színházi kolléganője, Fehér Anna által alakított Alma udvarlóját játszotta. Szép emlék?

Ahogy az angyalföldi felkérést, úgy ezt a lehetőséget is idegenkedve fogadtam. De ott is jó társaságba kerültem, ráadásul népszerűséget hozott, ami nem esik rosszul a színésznek.

Küldetéstudat, népművelői szándék sosem dolgozott önben?

Eleinte talán, de be kellett látnom: én ezt elsősorban a magam örömére csinálom. Amikor nemrég bemutattuk a Nemzeti Színházban az Egri Csillagokat, akkor persze az is jó érzés volt, hogy tudom: a gyerek és felnőtt közönség a magyar irodalom egyik meghatározó, soktanulságú történetével találkozik. Olyan korban, amikor a gyerekek, de még szüleik nemzedéke sem nagyon olvas olyan műveket, mint az Egri csillagok. A nézőtér ugyanakkor tele van. Különleges élmény lesz majd az augusztus 18-i vendégszereplésünk is Csíksomlyón, a Csíksomlyói passió című előadásunkkal.

Schnell Ádám játszik Annás szerepében a Csíksomlyói Passióban.
Fotó: Kallos Bea / MTI

Átfókuszált a jelenbe, de arról még nem esett szó: a József Attila Színháztól miért jött el végül?

Tizennyolc év sok idő egy helyen. Már korábban mozdulni akartam, de nem láttam társulatot, amely vonzott volna, vagy amelyről el tudtam volna hinni, hogy befogad. Amikor Vidnyánszky Attila átvette a Nemzeti Színházat, akkor úgy éreztem: itt ideológiailag, szakmailag is helyem lehetne. A saját késztetésem mellett más nem ösztönzött. Már Nemcsák Károly vezette a József Attilát, éppen három remek szerepet ajánlott a következő évadra, amikor elmondtam neki: ne értsen félre, szeretem a színházát, de azt érzem, hogy muszáj megpróbálkoznom egy másik iránnyal.

Ön kereste meg Vidnyánszky Attilát?

Igen. Elmondtam neki: nem egzisztenciális kényszerből keresem, nem akarok semmi kényelmetlenséget okozni neki, de ha van rám ideje, talán találkozzunk. Nem sokkal később ez meg is történt. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy helyem van itt. A Nemzeti Színházhoz tartozni sok szempontból rangot jelent, komoly megbecsülés. Nem véletlen, hogy itt lettem Érdemes Művész.

Azt mondja, hogy alapvetően a maga örömére játszik, illetve hogy sokáig nem látott olyan társulatot, amely vonzotta volna. Ugyanakkor olyan színészi alkatnak érződik, aki pusztán szakmai szempontok alapján szinte bármely művészszínházi műhellyel kompatibilis lehet. Téves érzet?

Szakmai szempontból nem. Énekelni nem tudok, de egyébként valóban mindenevő vagyok. Igaz ez műfajokra vagy rendezői stílusokra is. Három éve voltam már a Nemzeti Színház tagja, amikor először dolgoztam együtt Vidnyánszky Attilával. Két hét alatt értettem meg a világát. Nem akarok kérkedni, de tény: ajánlotta egy-két tanítványának, figyeljék, mit hogyan csinálok.

Könnyen alkalmazkodom játékszabályokhoz – ha vannak. Ha nincsenek, akkor állítok magamnak. Ahhoz is van érzékem, hogy jó légkört teremtsek magam köré, ami persze lehet, hogy puszta önzés: nem szeretek rossz légkörben dolgozni.

Arról is hallottam kósza sztorikat: a főiskola után a Katona József Színház is szerződtetett volna, de az akkori erőviszonyok mellett nem volt rá lehetősége. Hozzáteszem: nem tudom, jót tett volna-e nekem az ottani miliő. A munkát, a sok utazást, vendégjátékot élveztem volna, de adódhattak volna kényelmetlenségek az attitűdbeli különbségek miatt. És nem a világnézetről beszélek, hanem a színházról való gondolkodásról. De ebbe nem mennék bele, hiszen tiszteletben tartom mások véleményét, ízlését.

Ugyanakkor egy angol lord nyugalmával szokott nyilatkozni olykor a hitéről. Vagy arról, hogy ha úgy adódik, más szöveget mond a szerző által írt istenkáromló mondatok helyett. Ugyancsak higgadtan szokta kifejteni, miért szavazott az ország uniós csatlakozása ellen.

Lehet, hogy van, aki mindezért lehülyéz, de még az sem hall tőlem válaszul hasonlót. Nekem tényleg nincs bajom azzal, ha valaki mást gondol a világról, attól még kiváló szakember lehet. A József Attilában is mindenkiről tudtuk, hogy merre húz, még beszéltünk is erről, nem fakadt belőle feszültség. Egyébként, amit én mondok minderről, abban nincs semmi szélsőség. Ha valaki kidugja a fejét a csigaházából, kicsit körbenéz a világban, látni fogja: talán nem is érvénytelen a véleményem.

Táncművész feleségétől két gyermeke van, leányuk tizenhat, a fiuk tizennyolc éves. Mennyire „fertőződtek” meg a szülők artisztikus világától?

Egyelőre úgy tűnik: semennyire. Még nem tudni pontosan, merre akarnak mozdulni, de annyi biztos, hogy nem ilyen irányokba.

Söptei Andrea (b) Katuska és Schnell Ádám (j) Hugó őrnagy szerepében Ernyei Bea és Galambos Péter Szeszélyes nyár – Csehszlovák vízirevü című színdarabjának próbáján a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán 2015. december 10-én.
Fotó: Kallos Bea / MTI

 

A színész élete: próbák, este előadások, rádió, tévé, különböző fellépések. Mindeközben gyakorló apaként mennyit tudott érvényesíteni polgári attitűdjéből?

Nyaranta is lehetett polgári életet élni, ahogy az évadod sem próbáltuk végig. Voltak szünetek, amikor jó volt reggel bevinni a gyerekeket a suliba, értük menni. Vagy éppen kertészkedés közben beszélgetni jókat pátyi otthonunk virágjai közt. De az sem titok: ma már külön élünk a gyerekek édesanyjával. Békésen váltunk el, nem voltak balhék, a gyerekek miatt sem ment a huzavona.

Erős hitű ember miként jut el a válásig?

Nem én kezdeményeztem, de katolikus neveltetésem ellenére be kellett látnom: vannak helyzetek, amelyeket egy bizonyos ponton túl már értelmetlen fenntartani. Van, hogy az elengedés emberibb gesztus, mint a makacs ragaszkodás. Próbálom betartani az egyház szabályait, miközben távol áll tőlem a bigottság. A Bibliát és a krisztusi törvényeket fontosabbnak tartom a később keletkezett dogmáknál.

Ötven felett miként viseli az erős változásokat?

Meghatározó évek vannak mögöttem. Ötvenes éveim elején vesztettem el a szüleimet, előbb édesanyámat, majd édesapámat. Az ember megszenvedi ezeket a történéseket, de bizonyos veszteségek a világ rendje szerint esnek meg. Úgy érzem: összességükben változásokat generáltak a bensőmben, érzelmeimben. Bármennyire is fontos kötelékek bomlottak le rólam, a dolog együtt jár a szabadság megélésével is. Ami magánemberként és színészként is inspiráló.

Színészként miként?

Vannak kortársaim, illetve fiatalabb kollégák is, akik idejekorán kiégnek. Én a mai napig kedvvel művelem a hivatásomat, örömöm van benne. Számomra még ma sem a szerep mennyisége a fontos, hanem az, hogy megtaláljam benne azokat a momentumokat, amitől szerethető lesz, estéről estére megadja a „felhajtóerőt”. Most újabb energiákat is érzek mindehhez.

Borítókép: Origo / Polyák Attila

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában