Póka Egon

2018.09.05. 12:15

A művészi pályát nem lehet megvásárolni

Van olyan zenekar, amely állítólag azért volt elnyomva, mert egyszer Pécsett felborítottak egy kukát.

Debrecen, 2018. március 5. Póka Egon basszusgitáros, zeneszerzõ (k) vezeti a zenekari gyakorlatot. A hazai felsõoktatásban, egyedülálló módon könnyûzenei képzés indult a Debreceni Egyetem Zenemûvészeti Kar Könnyûzenei Képzési Központjában. A féléves kurzuson huszonhat diák kilenc oktató vezetésével ének, dob, billentyûsök, elektromos gitár, basszusgitár és zenekari gyakorlat tárgyakban szerezhet ismereteket. MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt.

Fotó: Oláh Tibor

Néhány héttel ezelőtt felmerült az ötlet, hogy a hamarosan elkészülő Magyar Zene Házában legyen a magyar rockzenének és a rocklegendáknak emléket állító kiállítás, egyfajta zenei pantheon is – írja a 888.hu.

A Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa, Baán László támogatásáról biztosította az ötletet és ígéretet tett arra, hogy lesz helye a Magyar Zene Háza Múzeumban a magyar rocklegendákról Székely András festőművész által elkészíteni vállalt festményeknek, és a várhatóan felajánlásra kerülő személyes relikviáknak, hangszereknek is. Ennek megfelelően Székely András festőművész már el is kezdett készíteni egy képet elsőként a magyar rockzene egyik ikonikus alakjáról, Póka Egonról. A Hobo Blues Band hajdani legendás zenészével ebből az alkalomból készített interjút a 888.hu, többek között a személyes élettörténetéről, a magyar rockzene megítéléséről és az általa sikeresen vezetett Kőbányai Zenei Stúdió művészeti szakiskoláról kérdezték.

Érdemes-e és van-e értelme emléket állítani és egyfajta zenei pantheonba emelni a magyar rockzene kiválóságait a XXI. században?

Biztos, hogy van a rocklegendákról való méltó megemlékezésnek létjogosultsága. Arról nem is beszélve, hogy a történetíróknak, a krónikásoknak van történelmi felelősségük is, hiszen az emlékeket meg kell őrizniük. Óhatatlanul elszálltak az évek. Amikor mi most a rocknemzedékről beszélünk, az ma már történelem. Ennek az emlékét megőrizni szerintem fontos dolog. Ha a Magyar Zene Házában létrejön a kiállítás, akkor a most elszórtan meglevő kiállítási helyekről is érdemes lesz oda áthelyezni a meglévő anyagokat. Így például Radics Béla szobrát is itt lehetne elhelyezni, ugyanis jelen pillanatban annak a háznak a zárt udvarában van felállítva, ahol Béla lakott, ami azt jelenti, hogy az ott lakó embereken kívül senki sem láthatja a szobrot. Jó szándékkal került oda, de az a hely nem méltó egy ilyen formátumú legendához.

Egyébként mostanában szerencsére sok ilyen jellegű kezdeményezés van. Például Hobo kapott felkérést, hogy írjon színdarabot Orszáczky Miklósról, akiről a napokban jelent meg egy, a Jackie teljes életművét tartalmazó, nagyon szép kiadvány. Jackie meghatározó személyisége volt a magyar rockzenének, akárcsak Radics Béla. Természetesen a különféle műfajoknak megvannak a maguk emblematikus alakjai, mint Presser Gábor, Szörényi Levente vagy Benkő László – attól függően, hogy ki mit szeret –, és mindegyikük megérdemli a figyelmet!

Jól dokumentált egyébként a magyar rockzene története? A helyükön vannak a történések és az összefüggések a visszaemlékezésekben és a nem túl bőséges szakirodalomban?

Ez mind megítélés kérdése, amit jól mutat az, hogy például a lányomnak a Budapesti Kommunikációs Főiskolán a magyar rockzenéről írt diplomamunkájában több olyan adatot is találtam, amik nem úgy történtek, ahogy azok idézve voltak. Amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen forrásból származik az, amit leírt, azt válaszolta, hogy a Sebők-féle rocktörténet című könyvből idézett. Én viszont részese voltam a történeteknek, és másképp emlékszem, tehát már 25 év távlatából is változhatnak a tények, úgyhogy van mit a helyére tenni és pontosítani.

Igaz az elhallgatott magyar rockzenéről szóló mítosz?

Ezek nagyrészt amolyan városi legendák. Van olyan zenekar, amely állítólag azért volt elnyomva, mert egyszer Pécsett felborítottak egy kukát. De ez a hír megjelent a sajtóban! Az viszont, hogy a szemem láttára agyba-főbe verték a rendőrök a Hobót Tatán, az nem volt érdekes. Mai szemmel visszatekintve finoman szólva megmosolyogtató, hogy bizonyos emberek miket mondanak, hogy mi minden történt velük a régmúltban, amikor valójában semmi nem is történt velük. Ezekkel szemben viszont, amit Radics Béla képviselt, vagy amit mi játszottunk a Hobo Blues Banddel, az valóban megtörtént. Nagyon sokan, akik valaha színpadon álltak, hajlamosak túlidealizálni saját szerepüket, azt, hogy milyen fantasztikus volt az a zenekar, amiben ők játszottak annak idején. Pedig kevés igazán veretes, nagy zenekar volt csak valójában. A Hobo Blues Band képviselt valamit, ami nem a kommersz „Sajtból van a Hold meg a Nyaljuk a fagylaltot” vonalat követte, hanem a közép-európai Hobo Blues, az Oly sokáig voltunk lenn, a Vadászat vagy a Tábortűz mellett albumok, a Cseh Tamás, Másik János, Bereményi Géza vagy korábban a Syrius és a Kex által létrehozott alkotásokhoz tartozik.

A hatvanas évek végétől harminc éven át gyakorlatilag a rockzenének sokkal nagyobb közönsége volt, mint bármelyik pártnak, vagy az összes akkori pártnak együttvéve. Ha a rendszerváltáskor egy kicsit rátartibbak vagyunk, akkor mi kormányozhattuk volna az országot – ami persze nem biztos, hogy szerencsés lett volna.

Arról beszélünk, hogy legyen emlékhelye a rocklegendáknak, de közben azért a rockzene nem halott műfaj. Igazolja ezt az állítást a kőbányai rockzenei iskola léte is?

Ebben az iskolában mi nem a vendéglátóipart szolgáljuk ki. Annak ellenére sem, hogy eredetileg erre volt hivatott elődünk, az OSZK stúdió. Akkor az volt a gyakorlat, hogy tanulj meg jól, rosszul 200 dalt eljátszani, és akkor mehetsz a Kisrablóba zongorázni. Mi ennél sokkal szélesebb spektrumot tanítunk meg a növendékeknek, és az iskolát tulajdonképpen az ő későbbi pályájuk legitimizálja.

Fantasztikusan játszanak, az egész szakma tele van velük. A mai fesztiválok többsége olyan, mintha egy osztálytalálkozóra mennél, mindenhol Kőbányán végzett diákokkal találkozhatsz. Tulajdonképpen az iskola olyan, mint az egri vár, megpróbál életben tartani egy műfajt, amit egyébként tűzzel-vassal irtanak. A mai szórakoztató diszkóipar valójában arról szól, hogy kiszolgálja a szervezett kábítószer-kereskedelmet. Ezt a fajta semmiről sem szóló, szintetikus gépi, „tuc-tuc zenét”, és a diszkóban levő hangulatot egy tiszta elmeállapotban levő ember nem igazán tudja elviselni, csak ha tudatmódosító szereket, stimulánsokat használ. Vélhetőleg a szervezett bűnözés – pont ezért – magas szinten van benne a találóan „zeneiparnak” nevezett üzletben. Ezt nehéz bizonyítani, de az biztos, hogy nekik a rockzene az útjukban van. De a rockzene a Soros-féle, kamu „multikulti” fogyasztói társadalomnak is csípi a szemét.

Maga a rockzene az változatlan?

A rockzene megzabolázhatatlan, de sok olyan hely, ami a rockzene bölcsője, otthona volt, mára már megváltozott. Most voltam Londonban, ami szerintem ebből a szempontból elesett! Negyven évvel ezelőtt voltam itt először, akkor a rockzene fellegvára volt London. Egy csodálatos hangulatú élő történelemkönyv. Egész nap csavarogtunk a belvárosban, az utcák tele voltak hosszú hajú, jeansbe, színes pólóba öltözött mosolygós srácokkal. Ezzel szemben most a Sohóban laktunk, csak feketéket és burkába öltözött figurákat láttam, mérhetetlen kosz és bűz volt mindenhol.

Ráadásul pont amikor ott voltunk, akkor egy egész hónapig tartó Pride-őrületben is részünk volt. Ugyanakkor viszont a másik oldalon meg azt láttam, hogy Eric Clapton koncertjén ott volt több százezer ember. Napra pontosan 49 évvel ezelőtt volt a Blind Faith-koncert ott a Hyde Parkban, erre emlékezett Stevie Winwood, Carlos Santana és Eric Clapton ezen az estén.

Megváltozott és változik ezek szerint a világ. Na de vajon Magyarország hogyan változott, milyen lett mostanra?

Szerintem Magyarország egyértelműen az előnyére változott. Én ma Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot. Nem vagyok egy ijedős fiú, de bevallom, hogy szerintem rossz érzés olyan helyeken mozogni, ahol bármelyik pillanatban joggal lehet aggódni amiatt, hogy azt találja ki valamelyik liberális idióta, hogy ő márpedig felrobbantja magát vagy elkezd lövöldözni. Ráadásul most már másolják is egymást. Aggódva várom, hogy mikor jön majd az újabb repülőgépes toronyháztámadás, mert az autós tömegbe hajtás már megvolt jó néhányszor, a felrobbantós is megvolt, de a jól bevált repülőgépes figurának az ismétlése még várat magára.

Ha már Angliáról beszélünk, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy sok magyar zenész történetéhez hasonlóan volt-e önnek is lehetősége arra, hogy annak idején, még az államszocializmus uralma alatt eldöntse, elhagyja-e Magyarországot egy nyugati zenei karrier kedvéért?

Volt nekem is ilyen lehetőségem. Többször is, de én ragaszkodom a családomhoz meg a hazámhoz. Ez családi vonás lehet, mert az édesapámat is hiába keresték meg még a hatvanas években állatorvosként, hogy költözzön Ausztráliába. A család és a barátok miatt lemondott a lehetőségről. Én egyébként már nagyon korán belekóstoltam a Nyugatba, huszonévesen el tudtam menni Németországba meg Norvégiába, persze a vendéglátóiparba, ami nekem nagyon kiábrándító élmény volt. Aztán 1980/81-ben együtt játszottunk a Krokus nevű zenekarral az Omega-turné kapcsán, tőlük komoly felkérést kaptam, hogy menjek és játsszak velük külföldön. De én mégsem vállaltam, mert pont akkor raktuk össze a Hobo Blues Band első lemezét, ami nagy kihívás volt, csak ez érdekelt engem és dübörgött a zenekarunk. A Krokus semmivel sem volt jobb zenekar, mint mi, kimenni Svájcba pedig önmagában annyira nem volt érdekes dolog a számomra, hogy elvállaltam volna. Úgyhogy megköszöntem és elhárítottam a felkérést, de utána is jó viszonyban maradtunk.

Egy-két évvel később, amikor a második Hobo-lemezt vettük fel, éppen az Omega Stúdióban, akkor láttam egy magazinban, hogy a Krokus, az amerikai lemezeladási listán a hetedik volt éppen. Tehát vélhetőleg szép pénzt lehetett volna keresni, meg bejárni Amerikát azzal, ha csatlakozom hozzájuk, viszont akkor meg nem lett volna Hobo Blues Band és az a fajta óriási népszerűség, amin ma már mindenki csak csodálkozik. Ha valaki megnézi, hogy mekkora érdeklődés is övezett minket akkoriban, az alapján ma mindenki azt mondja, hogy akkor te gazdag ember vagy! Erre én meg csak azt tudom mondani, hogy hát nem igazán, és egyébként meg a pénz nem minden.

Elvették a szerzői jogokat annak idején? Ezért is nem lett és ma sincs pénz ezekből a sikerekből?

Ez a kommunista történet elég érdekes volt. Tulajdonképpen amikor megcsináltunk egy lemezt, akkor a nettó bevétel 12 százaléka volt az, amit a szerzők megkaptak. Aztán ezek a jogdíjak '89 után is csak valamelyest rendeződtek, de nem látványosan. Sok kiadó megszűnt, ráadásul a lemezpiac mire rendeződhetett volna, addigra meg tönkre is ment. Úgyhogy ezt követően már csak a koncertezés maradt. Amikor viszont már a koncertbevételek 80 százaléka a zenekaré lehetett, addigra pont beleöregedtünk az egészbe. Ha annak idején mi is úgy játszhattunk volna, ami ma természetes, akkor a mi bevételeink is látványosak lehettek volna. De akkor egész más világban éltünk, hiszen 100 meg 300 forintos gázsikat szabtak meg az elvtársak. A Hobo Blues Band történetében a legmagasabb gázsink 1500 vagy 2000 forint volt, és az már a '90-es évek elején volt, amikor még mindig létezett az ORI. A mai szemmel nézve gyakorlatilag ki lettünk rabolva!

Szakmailag és művészileg mindent a mérlegre téve elégedett ember Póka Egon?

Mindenképpen, hiszen szerzőként és előadóként mindent elértem, amit lehetett, fantasztikus barátaim voltak, akiktől rengeteget tanulhattam, csodálatos dolgok történtek velem, és ezek a csodák most is megtörténnek nap mint nap. Igen, mert a pályám második fele a Kőbányai Zenei Stúdió létrehozásával, szépítgetésével és tematikai igazgatásával telt el. Egy olyan közegben tudom eltölteni a mindennapjaim, ami egyedül csak itt létezik. Fantasztikus dolog már több mint húsz éve ennyi tehetséges fiatal ember között lenni. Ez nem hagyományos értelemben vett iskola, hanem sokkal több annál, inkább önképzőkör, ahol vannak idősebb és fiatalabb kollégák, akik hitelesek és segítenek egymásnak.

Ez arról is szól, hogy tulajdonképpen a művészi pálya, az egy olyasvalami, amit nem lehet megvásárolni. Az itteni iskolában való tanítás pedig arról szól, hogy itt a gyerekekkel együtt hozunk létre valamit, ami egy nemes dolog. Elavultnak tűnhetnek bizonyos fogalmak: hivatástudat vagy küldetés, esetleg becsület vagy tisztelet. Ezek ma már nem igazán fontos dolgok. Én ennek ellenére úgy gondolom, hogy nekünk ez a hivatásunk. Ezért gondosan ügyelünk arra, hogy a kollégáink, akik ebben az iskolában tanítanak, ugyanezt gondolják. Csak a pénzért senki se járjon be; van számtalan olyan iskola, ahol belefér a lelketlenség. Nálunk viszont – velük ellentétben – teljesen ingyenes az oktatás és nem profitorientált a cég. Meg kellett és kell vívnunk a harcainkat nyilván, de ki tudtuk találni, hogy hogyan működjünk. Nagyon fontos, hogy a szakma, a zeneművészek szakszervezete és elsősorban Dr. Gyimesi László, az intézmény létrehozója és fenntartója vezetésével megőriztük az önállóságunkat, és persze a Kőbányai Önkormányzat és számtalan barátunk önzetlen segítsége tette lehetővé, hogy ilyen színvonalon működhetünk.

Van jövője a rockzenének?

Én nagyon bízom benne, sőt hiszem, hogy van! Természetesen nehezen tudjuk felvenni a versenyt az egyéb irányzatokkal, mert a média kizárólag a sokkal könnyedebb vonalat erőlteti. Olyan produkciókat, ahol gondolkozásra semmi szükség, olyan műanyag alkotásokat kínálnak a zenében is az embereknek, mint az instant ételeket adó McDonald’s éttermek. Műanyag ételek és műanyag zenék. Ez a mai kínálat. Én négyéves korom óta, tehát 61 élve foglalkozom zenével, méghozzá elég intenzíven. Ennek egy része abból áll, hogy meg kell tanulni dalokat, mint ahogy azt a muzsikusoknak általában tenniük kell. Ez a mai zenei világ viszont nélkülözi a harmóniákat, a dallamvezetéseket meg sok minden mást is. Ezért van az, hogy ma már nem lehet megjegyezni szinte egyetlenegy dalt sem. A fiatal zenészek közül a legtöbben csak és kizárólag a dizájnra adnak. Nagyon rossz véleményem van, és tagadom a létjogosultságát is annak, hogy úgy lehet produkciókat létrehozni, hogy valaki leül egy számítógép mellé és összerak különféle loopokat, zenei alapokat egymás mellé. Számomra ez nem elfogadható. Ez szerintem legfeljebb egy jópofa játék. De ez a véleményem a playback használatáról is, amit szerintem valójában karaokénak kellene nevezni.

Már befejezte a Hobo Blues Bandhez köthető aktivitást, de még mindig van egy saját zenekara, amellyel rendszeresen fellép. Milyen helyeken lehet találkozni a Póka Egon Experience zenéjével?

Folyamatosan játszunk! Hobóval, Tátrai Tibusszal és még sok más kedves baráttal is, rendszeresen hívunk játszótársakat az iskola hallgatói és tanárai közül. Szakadáti Mátyás dobossal és ifj. Tornóczky Ferenc gitárossal nagy örömmel zenélünk együtt már több mint tíz éve. Nem turnézunk, fesztiválokra nem hívnak minket, amin nem csodálkozom, mert nem is vagyunk odavalók és nem is kívánkozunk oda. Most legutoljára Kapolcson voltunk, négy különböző formációval léptünk fel, és a közönséggel együtt nagyon jól éreztük magunkat!

Borítókép: Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző (k) vezeti a zenekari gyakorlatot. A hazai felsőoktatásban, egyedülálló módon könnyűzenei képzés indult a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Könnyűzenei Képzési Központjában. A féléves kurzuson huszonhat diák kilenc oktató vezetésével ének, dob, billentyűsök, elektromos gitár, basszusgitár és zenekari gyakorlat tárgyakban szerezhet ismereteket.

MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában