Interjú

2020.04.02. 08:03

Elébe ment az öregedésnek Hűvösvölgyi Ildikó

Több hasonlóság is fellelhető a színésznő és Blaha Lujza élete között, ezért is bújik szívesen Hűvösvölgyi Ildikó a hazai színjátszás nagyasszonyának bőrébe – és nem csak egy fotózás kedvéért. Ő alakítja a címszerepet A nemzet csalogánya című zenés színpadi játékban. Kossuth-díjas színésznőnkkel a Hot! magazin készített interjút, melyet a Vasárnap Reggel is megjelentetett hasábjain.

Polesz Anita

– Miért érzed úgy, hogy nagy a hasonlóság köztetek?

– Nagy dolgot vitt véghez ez a kis asszony, „a nemzet csalogánya”. Korának zenés színésznője volt, kifejezetten az ő számára írtak népszínműveket. Budapesten akkortájt három német színház működött, és neki köszönhető, hogy ezek végül eltűntek, ugyanis a németek elkezdtek az ő színházába járni, így tanultak meg magyarul. Énekelt operettet, operát, népdalt, mindent – mint én. Én pedig a korom zenés színésznője vagyok, hisz velem indult el a Macskák című musical. A másik hasonlóság köztünk, hogy nagyon egyszerű életet élt és szerette a hivatását, mindent ennek meg a családjának rendelt alá. Mintha csak magamat látnám!

– Mikor találkoztál először Blaha Lujza munkásságával?

– 1986 táján a rádió készített az életéről egy tizenhárom részes műsort, amiben én voltam a fiatal, Tolnay Klári pedig az idős Blaha Lujza. Végigénekeltették velem az összes nótáját, nívódíjat kaptam a szerepért. Pár évre rá csináltam a naplójából egy pódium-felolvasóestet. Itt abba is maradt a történet, elszólított az élet. Tavaly a Turay Ida színházban Darvasi Ilonával tervezgettük, hogy ebben az évadban mit fogok játszani, és felmerült az egykori pódiumest ötlete. Ráharaptam, és végül nem felolvasóestet, hanem kétszemélyes, hetvenperces színpadi játékot készítettem belőle. Egy nap, egy délután és egy este története, amikor a színésznő éppen készül Móricz Zsigmond Sári bíró című vígjátékának bemutatójára, amelyben a címszerepet, a bírónét alakítja. Ezt én is játszottam, ez is egy különös egybeesés.

– Izgulsz a premier előtt?

– A Macskák volt az egyetlen mámoros premier. Általában a premier rémes, de túl kell esni rajta. Nagyon izgulok, és erről nem tehetek. Kihűl a kezem, ver a szívem, de a játék elején, egy perc múlva elmúlik, ahogy megérzem azt a szeretetet, ami a közönség felől árad hozzám. Azért tudom fegyelmezni magam, meggyőzöm magamat, hogy már annyiszor csináltam – minek kell ezen izgulni? Gyakran betegen is színpadra állok, hisz a színésznek az a dolga, hogy játsszon. Muszáj, hisz csak akkor hiszik el, hogy nem tud játszani, ha már meghalt.

– Az elmúlt években kevesebbet szerepeltél színpadon, inkább a családnak szentelted az idődet.

– Amióta unokám van, már csak olyasmivel szeretnék foglalkozni, amihez közöm van, amit szívesen csinálok, amivel olyat tudok adni, ami nekem és az embereknek is fontos. Minél jobban belemelegedtünk és próbálunk, annál jobban érzem, hogy ezt most kellett megcsinálnom. Blaha Lujza ötvenkilenc éves volt, amikor eljátszotta a Sári bírót. Nem titkolom, hogy hatvanhat éves vagyok. Ez nem teljes egybeesés, de abban a korban sokkal öregebbnek tűntek a nők. Ha megnézzük a korabeli képeit, sokkal idősebbnek néz ki a valós koránál. Ha levesszük ezt a százhárom évet, ami köztünk van, ugyanolyan dolgokkal küszködik ma is egy színésznő, mint akkor. Nehezen élte meg az öregedést, azt, hogy elmentek az évek.

„Énekeltem, táncoltam és fiúztam is”

– Te hogyan éled meg az öregedést?

– Sokkal jobban, mint ő. Nekem nem volt probléma a váltás – neki igen. Nehéz volt szembesülnie vele, hogy már nem olyan „kapós”, hogy nem mindennap játszik. Én, amikor már tizenkét éve táncoltam a Macskákat, és mindenki könyörgött, hogy maradjak, azt mondtam, hogy nem innen akarok nyugdíjba menni. Jól tettem: az embernek akkor kell abbahagynia, amikor még örömöt ad, nem pedig amikor már alig bír mozogni. Mindig tudtam, hogy ennyi volt; én inkább elébe mentem az öregedésnek. Kifejezetten örültem, hogy utána prózai szerepeket kaptam: anyákat, nagymamákat.

– Kislányként minek készültél?

– Anyukám annak idején tanítónőként dolgozott a mai Őrbottyánban. A nyári szünetekben megkaptuk az iskolától a televíziót, és már akkor állandóan operákat néztem. Kívülről fújtam a Mozart-operákat meg a János vitézt. Zongorázni tanítottak, aztán konzervatóriumba kerültem, de tudtam, hogy nem leszek zongorista. Nem volt sem jó kezem, sem szorgalmam. Inkább énekeltem, táncoltam fiúztam – mindig volt valami, ami miatt nem tudtam hosszú órákat gyakorolni. Végül leérettségiztem zongorából, aminek a mai napig hasznát veszem: kísérni tudom a tanítványaimat, régóta zenés színészetet tanítok.

„Vívunk egymással, de ez egy szeretet­teljes vívás”

– A lányodat is tanítottad, Kisfaludy Zsófi nálad végzett. Nehéz volt őt tanítani?

– Büszke vagyok rá. Zsófit három évig tanítottam, de mind a ketten megszenvedtük. Elhatároztam, hogy úgy fogok rá tekinteni, mint egy növendékre, de nem tudtam. Mindig sokkal többet kellett teljesítenie. Ha valamit feladtam, annak a tripláját csinálta meg, nehogy azt mondják, hogy neki könnyebb, mert az én lányom. Kemény kislány, és már régóta a saját útját járja. Szeretek tanítani, sok örömöm van ebben a munkában, most a Táncművészeti Egyetemen címzetes egyetemi tanár lettem.

– Volt olyan, hogy együtt léptetek színpadra?

– Igen, a Turayban mostanában két darabban is együtt játszunk. Nem szólok bele az életébe, a munkájába. Ha végül mondok neki valamit, az mindig csak olyan, amitől jobb lehet. Ezt néha úgy értelmezi, hogy nekem semmi nem jó. Vívunk egymással, de ez egy szeretetteljes vívás. Szeretünk együtt dolgozni. Van egy közös pódiumestünk is. Látom, hogy harmincéves korára egy csomó mindent megtanult mellettem. Többet tud már, mint én tudtam az ő korában. Okos lány; az első diplomája közgazdász, de azóta több diplomát is szerzett.

– Nem félted a színészi pályától? Annyi minden megváltozott…

– Én még védve voltam a Madách Színházban: volt egy közösség, egy társulat. Most semmi ilyen nincs. Zsófi castingról castingra jár, játszani is különböző helyekre. Nehéz az életük – én ezt így nem tudnám csinálni. Nem irigylem, mert teljesen megváltozott a pálya. De azért jól tettem, hogy nem akadályoztam meg, hogy színésznő legyen. Mindig azt mondtam a gyerekeimnek, hogy csinálják azt, amire vágynak, de azt nagyon szenvedélyesen.

– Nóra visszamegy dolgozni most, hogy a kisfia, Bence hároméves lett?

– Igen, nemrég visszament a TV2-höz, ahonnan elment szülni. Neki is volt színházi előélete, kacérkodott is a pályával, a Kölyökidőben játszott, és nagyon tehetséges volt. Úgy mesél a gyereknek, úgy játssza el az összes mesét, hogy fetrengünk a nevetéstől, fantasztikus komikai vénája van. Magyar–kommunikáció szakot végzett, majd televíziós műsorszerkesztést. A családunkban úgy alakultak a dolgok, hogy a kisebbik lányom, a Zsófi inkább én vagyok, ő viszi tovább a színészi vonalat. Nórika inkább az apja: a dokumentumfilmek és az emberek érdeklik. Ám most a fia a legfontosabb a számára, hihetetlen módon neveli a gyereket.

„Együtt van a család, ami a legfontosabb”

– Úgy tudom, lakóhelyet is váltottál, hogy közelebb legyél az unokádhoz.

– Nagyon vágytam arra, hogy nagymama legyek. Annyira szerettem volna unokát! Aktív nagymamának gondolom magamat. Az első két évben direkt keveset vállaltam, hogy tudjak segíteni, és miattuk költöztünk ki Ürömre, ahol a lányomék szemben laknak velünk. Jól tettük. Negyvenöt évig éltünk a Gugger-hegy tetején a magunk építette házban – ez itt sokkal szebb és kényelmesebb, és együtt van a család, ami a legfontosabb.

– Milyen nagyszülő vagy?

– Mindent megteszek az unokámnak, és alig várom, hogy átjöjjön hozzám. Ilyenkor sütöm neki a palacsintát, amit két kézzel töm magába. Nagyon szeret. Ha meglát rohan felém, mint egy kis tank. No­nó­nak szólít, hiába mondjuk neki, hogy „nagyi”. A nagypapa meg Napa. Van egy magyar vizslánk, Jazzy, gyakran hárman megyünk sétálni. Ilyenkor Bence is kutyásat játszik.

– Te voltál a bús királylány hangja a Süsü, a sárkányban. Mit éreztél, amikor Süsü atyja, a nemzet művésze, Csukás István meseíró elment?

– Közel lakott hozzánk, össze is jártunk. Sajnos nekik nem született gyerekük, a felesége, Mari imádta a kicsi Nórikát. Később egy kicsit elszakadtunk egymástól, de gyakran találkoztunk a közértben vagy valamilyen műsorban. Mély barátság volt köztünk, de nem tolakodó. Pista mindig eljött locsolkodni. Úgy érzem, hogy nem halt meg, hisz itt van, velem, bennem. Olyan sok mindent adott nekünk, hogy valahogy nem is tudom, és nem is akarom felfogni a halálát.

Borítókép: Hűvösvölgyi Ildikó színművésznő a Madách Színházban 2015. március 19-én

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában