édes teher

2018.07.29. 22:00

Kubik Anna színésznőként sem felejtette el, hogy kik voltak az ősei

Az érdemes művész és Kossuth-díjas színésznő öt éve a debreceni Csokonai Színház tagja.

A főiskola elvégzése után a legnagyobb szerepeket kapta meg a Nemzeti Színházban. Az ott eltöltött évekről és egyik legnagyobb sikeréről Ablonczy László írt könyvet Árvai Réka csodái címmel. Az érdemes művész és Kossuth-díjas színésznő öt éve a debreceni Csokonai Színház tagja. Nem telik öröme a reflektorfényben, csak attól a pillanattól kezdve szereti, amikor már ő is elhiszi, hogy nem Kubik Anna áll a színpadon, hanem a darab szereplője – írja a Magyar Idők.

Kire vagy mire gondol, ha 1986. január 2. jut eszébe?

Életem egyik legszebb bemutatójára, az Advent a Hargitán első előadására, amelyre azóta is úton-útfélen emlékeztetnek az emberek. Cegléden például megünnepelték a bemutató harmincadik évfordulóját. Egy ottani orvos, Kovács doktor azért találta fontosnak a megemlékezést, mert az előadás az egész életét meghatározta. Tréfásan jegyezte meg, még feleséget is úgy választott, hogy hasonlítson rám! Meghívott egy adventi vasárnapra Ceglédre, ahol vele együtt nagyon sokan vártak rám, olyanok is, akik többször látták az előadást.

Az Advent a Hargitán című darabot a románok jó ideig nem engedték bemutatni, ezért a Nemzeti Színház igazgatósága úgy döntött, leállítja a próbákat. De óriási ellenállás alakult ki színházon belül és kívül is, mert akkor már mindenki ezzel a bemutatóval foglalkozott. Nagy botrány készülődött. A központi bizottság is tárgyalta az ügyet, nem tudták eldönteni, hogy szabad-e ellentmondani a románoknak, vagy sem. Horn Gyula diplomatái 1985 őszén ide-oda rohangáltak, végül kényszerű egyezségre jutottak. Januárban bemutathattuk a darabot, de a szerzőt, Sütő Andrást nem engedték át Magyarországra. Csak két évvel később láthatta az előadást, akkor is megkérték szépen, hogy ne mondjon beszédet a közönség előtt, nehogy baj legyen…

A bemutató estéje viszont szép nagy tüntetéssé vált. Elképesztő mennyiségű ember zúdult be a színházba. Akiket végképp nem tudtak beengedni, azoknak a januári hidegben egy tanárnő gyertyafény mellett olvasta fel a darabot, amelyben én négy szerepet játszottam: Árvai Rékát fiatalon, öregen, az édesanyját és a lányát, Kisrékát. Előadás közben nem tudtam ruhákat váltani vagy sminkkel segíteni, mert végig színpadon voltam. Csak egy fejkendővel jeleztem, hogy most éppen a saját anyám vagyok. Mi, színészek úgy próbáltuk kifejezni a tiltakozásunkat amiatt, hogy Sütő nem jelenhetett meg a darabja bemutatóján, hogy az előadás végén nem hajoltunk meg. Sorba rendeződtünk, és álltunk. Némán. A közönség is állva tapsolt. Harminc percig.

Biztos, hogy annyi ideig tartott, mert egy Kalász fedőnevű ügynök jelentést írt az előadásról. Az is benne volt, hogy a végén levetettem a hárászkendőmet, amelyre az emberek virágokat dobáltak. Mindenki tudta, hogy Sütő Andrást jelképezi. A bemutatón látott tüntetés később többször megismétlődött, ha valamilyen évfordulót ünnepeltünk, vagy kitört a román forradalom, a tüntetésen Sütőnek kiverték a fél szemét – a nézőtéren pontosan tudták, hogy aznap este kit siratunk, miért szól a taps. Az Advent a Hargitán azért is lett tabudöntögető előadás, mert 1989 előtt itthon nem illett arról beszélni – Kádár elvtársat idézve –, hogy „ott is élnek magyarok”. Nem eshetett szó saját nemzettársainkról, akiket egy döntéssel elszakítottak tőlünk, ők mégis magyarnak érzik, érezték magukat.

Hogyan fogadták a nézők a színészeket a művészbejárónál?

Az előadások után megkezdődött a végtelen autogramosztogatás és fényképezkedés. Zúdult rám az ajándék. Mindent megőriztem, amit kaptam, a hódoló levelek sokaságát – a szerelmes levéltől a házassági ajánlatig –, a gyönyörű népviseletbe öltöztetett babákat, tükröket, ruhaneműket. Emlékszem, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumból egy tanár több évig minden osztályát elhozta. Balatonfüreden egy szállodában a bemutató után 26 évvel nem engedték, hogy kifizessem a számlámat. Még ma is sokszor odajönnek hozzám, és elmesélik, hogy hányszor látták a darabot. Nekem kétszáz felejthetetlen este jutott az előadásból, utána még megélt hetvenvalahány estét, de akkorra én már elszerződtem a színházból. Fájó szívvel váltam el Árvai Réka szerepétől.

Fiatalon a Nemzeti Színházban a legnagyobbakkal léphetett színpadra. Milyen felemelő találkozásokkal, ismeretségekkel lett gazdagabb?

Ott nem volt kecmec, ha a „nagyok” valakit nem fogadtak el, azt rögtön éreztették. Ránk az első pillanattól figyeltek, biztos látták, hogy mi nagyon akarunk, szeretnénk velük jól dolgozni. Sinkovits és Agárdy Gábor anélkül irányítottak bennünket, hogy azt éreztük volna, tanácsot akarnak adni. Agárdy adomáit hallgatni felért egy második egyetemmel. Minden alkalommal másként mesélte el a történeteit, de ezt is imádtuk benne. Őze Lajos csodálatos barátságára is emlékszem, amit azért nehéz szavakba önteni, mert ő nem úgy szeretett, ahogy más. Titokban. Sőt azt is titokban tartotta, ha valakit valamire tartott, vagy egyáltalán felfigyelt rá. Iszonyatosan morc volt. Kezdetben rettegve néztük, ahogy hátratett kézzel közlekedett a színházban. Engem ő tanított meg arra, hogyan kell gondolkodni egy szerepről. Kállai Ferenctől is sokat lehetett tanulni, barátságos volt, a női nem nagy hódolója.

A beugrás rendkívüli idegállapotot igényel, sok színész nem is vállalja. Ennek ellenére volt olyan beugrása, amelyre szívesen emlékszik?

Igen, még főiskolás koromból. Márkus László imádott bennünket, Bubik Istvánt különösen, s a lelkünkre kötötte, hogy nézzük meg A fösvényben. Lement az első felvonás, Bubik a szünetben kiment a büfébe. Egy kolléganő, akinek a második felvonásban lett volna jelenete, nem érkezett meg. Vámos tanár úr meglátott a nézők között, és szólt az ügyelőnek, hogy van itt egy főiskolás, öltöztessék be gyorsan. A második rész elején ott álltam a színpadon parókában, jelmezben, kezemben egy példánnyal. Bubik elképedt, mikor meglátott a színpadon. Ráadásul valami olyasmi volt az első mondatom, hogy „micsoda zűrzavarba keveredtem”.

A beugrás után Ádám Ottó igazgató úrtól kaptam egy levelet, melyet máig őrzök: „Valamikor ilyen jó hecc lehetett a színház, mielőtt a sok esztéta elrontotta.” Mindez még abban a korban történt, amikor a személyiség fontos volt. Ma már nem kellenek a hősök, egyendolgok születnek egyenemberekkel. Magamban siratom, hogy mennyire megváltozott a színház szerepe, devalválódott, egészen más lett a funkciója. A klasszikusok többnyire kifacsarva kerülnek színpadra, és mintha inkább a kritikusoknak próbálnánk megfelelni, nem a nézőknek, akik viszont túlságosan lilának tartják az előadásokat, és nem élvezik őket. Ezt sokszor megkapjuk. Szerintem Debrecenben azért szereti annyira a közönség például Szabó Magda darabjait – a Régimódi történetet és Az ajtót –, mert emberközeliek, érthetőek, szerethetőek.

Az ajtó című darabban Emerenc szerepét játssza, amiért Brassóban a XXVIII. Nemzetközi Kortárs Dramaturgiai Fesztiválon tavaly elnyerte a legjobb színésznő díját. Ez nem a sors fintora?

Ez nekem is eszembe jutott. Sütő András darabját a román állam 33 évvel ezelőtt nem engedte bemutatni, most pedig én lettem a legjobb színésznő Romániában, egy nemzetközi fesztiválon, ahol magyarországi előadás még nem szerepelt. Örülök, hogy megértették a darabot – amelyet Naszlady Éva rendezett szerintem kiválóan –, és valóban felemelő érzés, hogy én kaptam meg a díjat. A másik debreceni előadás, mely mostanában nagyon fontos számomra, az Oszkár és Rózsa Mami. Embert próbáló feladat, de tudtam, mire számíthatok, mert már a megjelenésekor olvastam a regényt. Tengely Gábor rendezőtől csodálatos fiatal kollégát kaptam Rózsa László személyében, aki a kilencéves leukémiás kisfiút játssza, én pedig azt a titokzatos nőt, aki elkíséri őt a haláláig. Engem elkápráztatott, ahogy ez a sokat élt, bűnös ember elvezeti ezt a gyermeket a Jóistenhez. Igyekeztünk rengeteg humort is belevinni az előadásba, mert különben a téma miatt elviselhetetlen lenne. Én még soha semmire nem mondtam, hogy katartikus, de ez az. Látom a nézőkön. Félve ülnek be – mindig telt ház előtt játszunk –, aztán valami csoda történik bennük, velük. Talán segítünk nekik. Olyan dolgokról beszélünk, amelyekről nem szoktak. Vagy nem jól.

Hogyan tud mindig nyíltan és őszintén beszélni a halálról?

Nekem már annyi tapasztalatom van… Nagyon sok kollégám, barátom, családtagom ment el. Már másként viszonyulok hozzá. Hívő emberként nem hiszem, hogy a halál után nincs semmi. Naponta érzem, hogy a szeretteim velem vannak. A debreceni előadásban azt is próbáljuk átadni, hogy a halálra nem csak félve vagy rettegve lehet gondolni. Annak idején én is eljártam gyászoló csoportba, és azt láttam a legnagyobb ingoványnak, amikor valaki beleragadt az önsajnálatba. Kellenek a célok, a tudat, hogy azért nem ültem a másik mellett a baleset idején a kocsiban, mert még van feladatom. Csak ez adhat valamiféle értelmes célt a létnek. Persze borzasztó nehéz a szerelmünk vagy a családtagunk fizikai hiányát elviselni, én anyám halálán még mindig nem vagyok túl, érzem, hogy ezzel van a legnagyobb feladatom.

Mekkora Bubik István hiánya, aki – „lélek szerint a testőre” – a főiskolán szerelme, később pedig nagyon jó barátja lett?

A Bajor Gizi Színészmúzeumban a Ritka magyar – Bubik 60 című kamarakiállítás megnyitóján is elmeséltem, hogy a mai napig úgy érzem, ő velem van, bátorságot ad, ha bizonytalan vagyok, elég csak arra gondolnom, hogy mit tenne a helyemben. Sok mindenre megtanított. Ő szelídült általam, engemet pedig nyitogatott, hogy ne legyek annyira zárkózott. Csak hálával tudok rá gondolni. Sokat adott a szerelme és a barátsága. Miután úgy érezte, hogy a színház már nem úgy működik, nem azt jelenti számára, amiért színész lett, amiért rajongott, a versmondásban lelte nagy örömét. Engem is biztatott, hogy kezdjek el verseket mondani. Igaza volt. Most is nagyon várom a nyári székelyföldi verstábort Csíksomlyó mellett, Csíkcsomortánban, ahol nemcsak a székesfehérvári döntőbe jutott gyerekekkel foglalkozunk, hanem kárpátaljai, délvidéki, felvidéki és erdélyi fiatalokkal is.

Visszahúzódó típus, a főiskolán is nagyon zárkózott volt. Miért a színészetet választotta, ahol az ember kitárulkozik, s testét-lelkét a nézők elé tárja?

Ez számomra is nagy kérdés. Saját testvéreim is mindig kacagnak rajtam, amikor azt mondom, hogy nem szeretek szerepelni. A mostani celebvilágból pedig mindenképpen szeretnék kimaradni. Mindig elhűlve nézem azt, aki egy-egy siker után már nem a földön jár, és igényeket támaszt. Folyamatosan hívnak vetélkedőkbe, beszélgetős műsorokba, de nem nagyon megyek. Nem azért lettem színésznő.

Lehet, hogy a szülei amatőr színházi múltja folytatódik a lányukban?

Sajnos én már nem láthattam őket színpadon. Színésznő lettem, de soha nem felejtettem el, hogy kik voltak az őseim, hogy egy bakonyaljai faluban születtem, és hogy ott milyen értékek fontosak. Engem a pályán eltöltött 37 év és a rengeteg szerep is alázatra nevelt. Sokszor gondolom, hogy édesapám álmát teljesítem be, helyette állhatok a deszkákon. Édes teher számomra végiggondolni, mennyit küzdött ezért, hogy én színésznő lehessek.

Borítókép: magyaridok.hu

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában