"lehetségig mívelni kötelesség"

2018.10.11. 11:12

Huszonöt éve nincs köztünk a nyelvművelés prófétája

1993. október 11-én halt meg Lőrincze Lajos állami díjas nyelvész, az elmúlt évszázad magyar nyelvművelésének legnagyobb hatású egyénisége.

Lőrincze Lajos a Veszprém vármegyei Szentgálon született 1915. november 24-én szegény paraszti családban. Hat elemi után a helyi lelkész ajánlására a Pápai Református Kollégiumba került, ahol mindvégig színjeles eredménnyel tanult. Két évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója is volt, de nem érzett kellő elhivatottságot a lelkészi pálya iránt, így vallástanára biztatására Budapestre költözött, és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára.

Az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette az egyetemet, Pais Dezső keltette fel érdeklődését a nyelvészet iránt. Részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket, és anyagot gyűjtött.

1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ott ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez haláláig töretlen barátság fűzte.

Lőrincze Lajos
Fotó: anyanyelvapolo.hu

Magyar-német szakos tanári diplomájának megszerzése után, 1941-ben az egyetemen frissen alakult Magyarságtudományi Intézetben kapott gyakornoki állást, ő lett a földrajzi névgyűjtés felelőse.

1943 és 1945 között régi iskolájában, a Pápai Református Kollégiumban is tanított, a népfőiskolán adott elő, és ellátta a Tehetségmentő Alapítvány elnöki teendőit is. Doktori disszertációján is dolgozott, amelynek a Földrajzi neveink keletkezéséről, alakulásáról, elhalásukról címet adta.

A második világháború után Budapesten az 1948-ig működő Teleki Pál Intézeten belüli Néptudományi Intézetnek – később ebből jött létre az MTA Nyelvtudományi Intézete – lett a munkatársa. A magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot, s a környező államok magyarlakta vidékeit.

Első nagyobb tanulmánya, a Földrajzi neveink élete 1947-ben jelent meg. Benkő Loránddal készítette a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját (1951),

Lőrincze gyűjtőmunkájának eredményét is tartalmazza az 1968 és 1977 között megjelent kötetsorozat, A magyar nyelvjárások atlasza.

Az intézeti tanárból 1952-től lett igazgatóhelyettes, 1959 és 1971 között osztályvezető, majd nyugdíjba vonulásáig tudományos tanácsadó volt.

A nyelvjárások iránti vonzalma 1952-ben kapott országos fórumot, amikor Kodály Zoltán biztatására ő vette át Halász Gyula felújított rádióműsorát, az Édes anyanyelvünket. Az ötperces műsor 1955-től vasárnap reggelenként, majd 1961-től már hetente háromszor hangzott el, és sugározták a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is.

A rádiósorozatot negyven éven keresztül, szinte a haláláig folytatta. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat.

https://soundcloud.com/anyanyelvapolo/edes-anyanyelvunk-1979-02-04

 

Katedra nélkül vált belőle a nemzet tanára, tudományos alapossággal válaszolt – ízes dialektusban – a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá.

Az emberközpontú nyelvművelést igyekezett meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben: azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember.

Többen vádolták nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte, a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadni. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt, törekedett arra, hogy a nyelvművelés módszere, hangvétele megértő, emberi legyen.

Fotó: anyanyelvapolo.hu

Grétsy Lászlóval együtt vezette a Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol című nyelvművelő műsort.

1952-ben kandidátusi címet kapott, munkásságát a Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozatával ismerték el. Még ebben az évben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be. A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan végezte: 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban és a Magyarok Világszövetségében ténykedett. Fáradhatatlanul dolgozott a határon túli magyarság anyanyelvének megőrzésén, illetve a magyar nyelv oktatásán is.

Nevéhez fűződik az először 1970-ben megrendezett Anyanyelvi Konferencia megszervezése, amelynek élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke volt.

Budapesten halt meg 1993. október 11-én, sírja a Farkasréti temetőben található. Szülőfalujában, Szentgálon emlékház, emléktábla és dombormű őrzi emlékét, a falu iskoláját is róla nevezték el. Születésének centenáriumán az Anyanyelvápolók Szövetsége Lőrincze Lajos-emlékévet kezdeményezett, életműve Magyar Örökség Díjban részesült.

Borítókép forrása: http://mnyknt.hu

Ezek is érdekelhetik