szavazásértékelés

2019.11.21. 10:58

Felavatták a Puskás Arénát, vegyes érzések kavarognak bennünk

Hét eleji szavazásunkban azt kérdeztük, vajon az olvasók mit szólnak az új stadionhoz. Megoszlik az emberek véleménye, talán nem lenne ennyire keserédes az elmúlt egy hét, ha már most Eb-résztvevőként tekinthetnénk Európa egyik legszebb komplexumára.

Egy dologhoz biztosan nem fér kétség: büszkék lehetünk a Puskás Arénára. A megnyitóra pontosan hatvanhat évvel azután került sor, hogy 1953. november 15-én a magyar válogatott először lépett pályára a Népstadionban. Akkor 2-2-es döntetlent játszottunk a svédekkel, most a világranglista 5. helyezettje, az uruguayi válogatott aratott 2-1-es győzelmet a mieink felett.

De azt gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy ezen az eseményen nem az eredményen volt a hangsúly. Az emberekben igenis ott a vágy az „egy vérből valók vagyunk” örömteli érzésére, arra, hogy a 2016-os Eb-részvételt megismételve mindenkit átjárjon a tudat, hogy a nemzeti sikerek összekovácsolnak bennünket. Ezért látogatott ki több mint 65 ezer ember az avatóra, és pontosan ezt az élményt nem szeretnék elveszíteni a szurkolók. De az utóbbi idők eredményei sajnos ezt a reményvesztettséget erősítik bennük.

Ezért egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy a szavazók legnagyobb része esetleg felesleges beruházásnak látja a projektet, mert úgy érzi, csak vergődik a magyar futball. Ez az arány valószínűleg csak tovább nőtt a tegnapi, Wales elleni selejtezős vereség után, és nőni fog, ha a pótselejtezőn is elbukunk. Ez a keserű szájíz addig nem múlik el, amíg a magyar válogatott nem szállítja a győzelmeket, és nem válik reális résztvevővé egy kontinenstorna mezőnyében.

Nem vitathatja senki, hogy az új aréna méltó szentélye lesz a futballnak, és a valódi szurkolók örökké kitartanak majd a csapat mellett. És hisznek benne, hinnünk kell benne, hogy változnak az idők, a nemzeti csapat pedig újra feltámad majd poraiból. Persze, lehet mondani – és egyáltalán nem alaptalan –, hogy eleget vártunk már erre a feltámadásra, ezt pufogtatni csupa közhely és csőlátás.

Meg kell ragadnunk az apró pozitívumokat, észre kell vennünk a csekély számú biztató jelet, mert a szemrehányáshoz nincs szükségünk tehetségre, sem biztatásra. Sokszor elfelejtjük, hogy annak a húsz embernek a legrosszabb, akik a vereség után lehorgasztott fejjel elhagyják a pályát, hogy aztán a szitokzuhatag alá álljanak. Mindenki utálja a vereséget, mindenki győzni akar. Bármennyire fájó, itt tartunk most, és bármennyire fájó, mélységesen egyet kell értenünk Rossi szavaival:

„Mindenkinek fel kell fognia Magyarországon, hogy képességbeli hiányok vannak, ezt egyértelműen ki kell emelnem.”

Ezt elfogadni nagyon nehéz, futballnemzet vagyunk, mégis fényévekre vagyunk a világ elitjétől. Kódolva van bennünk, ezt nem olthatják ki belőlünk, csak a csalódottságot erősíthetik a gyermeteg hibák és elkerülhető bukások. Most szidjuk a játékosokat, mint a bokrot, ugyanakkor a remény legalább ennyire erős bennünk. Tudjuk, egy győzelem képes megváltoztatni mindent. Még ha csak rövid időre is.

Az avatás kevésbé szép, emlékezetes és felemelő pillanata

Több dologról is emlékezetes marad ez a jeles nap. Kezdjük a kevésbé kellemes részével: Kalmár Zsoltnak valószínűleg nem a legszebb emlékei fűződnek majd a történelmi eseményhez. A DAC válogatott középpályása alighogy felépült sérüléséből, egy nagyon szerencsétlen becsúszást követően eltörte a bokáját, így nem csak a szövetségi kapitány nem számíthatott rá a sorsdöntő összecsapáson, de ismételten több hónapos kényszerpihenő vár rá.

Meg kell említenünk mindenki Gerzsonját, a válogatott korábbi csapatkapitánya és a magyar futball egyik legnagyobb alakja ugyanis végleg elköszönt a profi játéktól. A 97-szeres Gera Zoltán azt is elárulta az M4 Sportnak, miért nem játszott a hivatalos búcsúmeccsen:

„Ha azt nézzük, hogy másfél évvel ezelőtt sérülés miatt hagytam abba labdarúgást, mert leszakadt a hajlítóizmom, akkor talán kicsit könnyebb elképzelni, miért nem játszom ezen a búcsúmérkőzésen, amely valóban búcsúmeccsként lett felvezetve. Annak nem láttam értelmét, hogy erőlködjek a pályán, és bevallom őszintén, volt olyan mérkőzés, amikor öt perc után nem kaptam levegőt, pedig teljesen fitt voltam. Úgy láttuk jónak, ha nem játszom, és csak egy búcsúztatás lesz a pálya széléről” – közölte Zoli, aki 26 gólig jutott a nemzeti színű mezben.

Aztán itt ez a videó, amely önmagáért beszél:

Valójában erről szól az egész történet. Emellett minden eltörpül. Teljesen mindegy, ki van melletted, ezek a pillanatok azok, amelyek összekötnek minket. Mi, szurkolók, nézők, ezért állunk újra és újra a csapat mellé (még ha dühösek vagyunk is), ezért hisszük el, hogy

jönnek majd szebb napok, mert legbelül tudjuk: csak együtt sikerülhet. És sikerülni is fog.

[eweb-voting id="3383667"]

Borítókép: a Puskás Aréna avatója november 15-én

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!