Két napnyi kemény kiképzés – Katonának álltunk

Elköteleződve a honvédelem iránt

Mi történik a „Hadkieg”-en, az egykori Hadkiegészítő Parancsnokság épületében és udvarán a szombathelyi Deák Ferenc utcában? A különböző hivatásokat bemutató sorozatunkban engedélyt kértünk és kaptunk a betekintésre, a kiképzésen való részvételre, hogy ne csak külső nézőpontból, hanem „belülről” is lássuk. Az önkéntes tartalékos szolgálati forma is hivatás, hiszen akik regisztrálnak, tanulnak vagy valamilyen civil foglalkozásban dolgoznak a mindennapokban, de elköteleződnek a honvédelem iránt.

Egyre több katona Szombathelyen?

Szombathelyen több mint tíz éve bezárt a laktanya, azóta nem nagyon láttunk itt katonákat. Az utóbbi időben azonban egyre többször feltűnnek az utcán, rendezvényeken, és egyre többen vannak. Megújul az önkéntes tartalékos rendszer. A Magyar Honvédség szándéka, hogy az ország valamennyi járásában létrehozzon területvédelmi tartalékos századokat, ez Vas megye hét járásában hétszáz önkéntest jelent majd. A katonai egységek hangsúlyozottan területi alapon szerveződnek (nem kell az ország távoli pontjaira menni), mert a feladat a helyi közösség, a lakóhely védelme. Az a cél, hogy honvédelmi, katasztrófavédelmi helyzetekben időszakosan, protokolláris feladatokra alkalmanként helyben álljon rendelkezésre kiképzett, felkészített erő.

Ferge László őrnaggyal, az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság 11. Katonai Igazgatási és Érdekvédelmi Iroda vezetőjével egy tévhitről beszélgetünk: sokan gondolják úgy, hogy „Magyarországon megszűnt a sorkatonaság”. Pedig ha baj van, mindenkinek jönni kell, vagyis szükség esetén bárki behívható 18 és 40 éves kor között, az Alaptörvényben benne van, hogy „minden magyar állampolgár köteles a haza védelmére”. A különbség az önkéntes tartalékosok és a váratlan helyzetben behívottak között, hogy az önkéntesek felkészültek, rendszeresen gyakoroltak, akiket pedig meglepetésszerűen ér a behívás, egy gyors, ad hoc alapkiképzést kapnak. Mintha egy tűzoltónak nem volna napi gyakorlata abban, hogyan kell kezelni a fecskendőrendszer tömlőit, hanem arra hagyatkozna, hogy elég lesz majd akkor összeszerelni, ha ég a ház.

Húsz napos, moduláris rendszerű, több szakaszra bontott felkészítésben részesül, aki regisztrál önkéntes tartalékosnak, vagyis rendszeresen kap képzést, rendszeresen gyakorol. 18-65 éves kor között lehet jelentkezni; akik itt vannak, szinte a teljes életkori spektrumot kimerítik, a gimnazista fiúktól a nyugdíjkorhatárhoz közeli, idősebb urakig. Nők is jelentkezhetnek.

Megkezdődött a kiképzés

Kalandra fel! Megkezdődik a kiképzés. Már az elméleti oktatás témáiból kiderül: az önkéntes tartalékos katona nemcsak arra képes, hogy segítsen májusfát állítani, és árvízkor cipelje a homokzsákot, hanem valóban felkészült lesz mindenre, ha életbe lépnének a „különleges jogrendek” – rendkívüli és szükségállapotok, hadi helyzetek esetén. A tartalékosok teljes értékű katonák, akik képesek megvédeni a kulcsfontosságú pontokat. Ez nem airsoft játék, és nem is a virtuális hősök világa, amiből a mai gyerekek egyébként kiváló fegyverismeretekre tesznek szert. Az első nap programjában a rádiófrekvenciák használata, a harctéri életmentés is benne van. Felkészít arra is, hogy adott esetben meg kell tudni hozni a döntést, hogy ha van hat percem, azzal kell foglalkozni, akit meg tudok menteni, akit nem, azt ott kell hagyni.

Az udvarra beáll egy tűzoltókocsi, minden eszközét ki lehet venni, megmutatják, elmagyarázzák, mi mire szolgál, nem árt megismerni mindezt, hiszen alkalmasint a katasztrófavédőkkel együtt kell dolgozni. Ebéd után a csapat kimenetel a Vasi Skanzenbe, ahol a harcászat gyakorlása a feladat. Az egyik állomáshelyen a gépkarabély szétszedését és összerakását tanítják, ami azért fontos, mert minden használat előtt és után tisztítani kell, tehát akár teljes sötétben is meg kell tudni csinálni. A másik helyen katonai terepgyakorlat van: futás az akadályig, a fegyver kibiztosítása, lövés, a gránát elhajítása, felszökellés, tovább futás a következő akadályig, a társ fedezése, akadályok átugrálása, az ellenséges fészek bevétele, lövés. Minden hasra vágódásnál a szemem elé billen a sisak, épp amikor célozni kellene, másodperceket veszítek az igazítással, állítólag a saját felszereléssel nincs ennyi gond. A gránátot vakon hajítom el, nem találok célba, két méterrel mellé esik, azt mondják nem baj, a robbanás hatósugara körülbelül tízméteres, tulajdonképpen elég eldobni. Elég kimerítő a napon ezt gyakorolni, újra és újra nekifutni a pályának.

A kiképzés második napja

A második nap megint előadásokkal kezdődik, arról hallunk, hogy „szabályzatok azért vannak, hogy fenntartsák a rendet”. Nagy szerencse, hogy elméleti kiképzéssel kezdődik a program, mert töri a bakancs a lábamat. Titokban fűzőt bontok, és megszabadulok tőle az asztal alatt. Arról van szó, milyen szolgálatokat kell adni – a kapuügyeletitől a biztonságin át az egészségügyi szolgálatig –, hogy egy katonai egység működőképes legyen. Kiderül: zászlóalj megalakítását tervezik itt Szombathelyen. Elhangzik: „Mindig harcra készek vagyunk, mindig elérhetőek vagyunk”. Aki katona, bármelyik percben képes mozgósítani magát, és rövid időn belül adott feladatra szerveződni a társaival. Aztán a fegyveres őrszolgálatról esik szó, és arról, mi minősül fegyvernek, megtudjuk: akár a kézél is, persze, csak ha valaki tudja használni megfelelően a kezét.

Szigorodik a helyzet

Alaki kiképzésre megyünk az udvarra, sokat adnék egy papucsért, de befejezem az asztal alatti titkos tevékenységet, felveszem a cipőmet, majd formailag az alakzatot, szigorodik a helyzet, oszlopba fejlődve haladunk, sorban állunk, jobbra át és balra át, tisztelgés, kézzel, emelt fővel, zászlófogadás, elöljárókat, magasabb rangú tiszteket üdvözlő mozdulatok, érdekes külön fejezet a tárgyjutalom megköszönése. Azt is előrevetítik, hogy előbb-utóbb az önkéntesek is fognak olyan helyzetbe kerülni, hogy elismerik a munkájukat, és ki kell tudni menni méltó módon, hogy átvegyék. Mi van akkor, ha megszólítanak egy katonát? „Parancs, értettem.” „Parancsára megjelentem.” A szükséges attitűdök: engedelmesség, szolgálatkészség, tisztelet. Nem könnyű tartalmak manapság társadalmi szempontból, évtizedekig zajlott az elértéktelenedésük, olyan eszmék nyomták el, amelyektől idegennek érezték, pedig – maradjunk csak a szabadságnál, ami a mai fiataloknak is az egyik legfontosabb érték – egészségesen megélhető szabadság keretek nélkül nincsen. Megy a tárgyjutalmak átvételének gyakorlása, mindenkit sorra szólítanak, azt kell mondani a kézfogáskor: a „Hazámat szolgálom.”

Vigyázzban állunk, van, aki fehéredik, szürkül, én sem vagyok túl jól, már a mellettem álló is érzi a feszültségemet, szól, hogy lazítsak, megmozdulok, nyújtóznék, nem lehet, ilyen parancs nem volt. Az egyik kiképzőtiszt odajön, és elmondja, hogyan lehet fenntartani a vérkeringést: mozgatni a cipőben a lábujjakat, a combizmot, a kéz ujjait megfeszíteni és elengedni, de a nadrágvarrással párhuzamosan tartva, hogy mindez kifelé láthatatlan maradjon. A szemet is mozgatni kell, nem egy pontba bámulni, hanem ide-oda nézni. Így egy kétórás ünnepség alatt is el lehet kerülni az ájulást.

Menetelünk a meredélyen, mi lenne, ha még rohamozni is kéne

A következő feladat: menetgyakorlat, megindulunk gyalog a Parkerdőbe. Lépéstartás nélkül, páros oszlopban vonulunk, a terv szerint katonai műholdas navigációs rendszerrel keressük és tartjuk az irányt a terepviszonyoknak megfelelően. Az eszköz mindig más kezében lesz, csak követni kell, mindannyian reméljük, hogy nem kallódunk el, most kéne szólni a családnak, hogy utoljára a Deák Ferenc utcában láttak. A kiképző tiszt egyenként magyarázza az eszköz használatát, mindenki egy-egy szakaszon navigál, így nem is olyan nehéz, ésszel bekombináljuk a zebrát is, nem megyünk át az úttesten toronyiránt. A GPS felvezet az Emlékmű-dombra. A füvön menetelünk a meredélyen, mi lenne, ha még rohamozni is kéne. A bakancs az egyik bokámat már kisebesítette, a másik most van soron. Szép a város innen fentről, és tulajdonképpen a szobor is, talán át lehetne dimenzionálni szabadságszimbólummá, ha egyszer valaki leszereli majd róla az 1945-öt, és lecsiszolják róla a sok csúfos graffitit.

Belecsavarodik a mozgásokba a test

A parkerdőbe vezető úton meglegyint a bodzaillat, jó lenne szedni, behűtött szörpre gondolok, hogy örülne akár egyetlen kortynak itt mindenki. A célban a konyhaszolgálat az ebédhez készül, halászlé lesz az egyik altiszt által horgászott halakból. De odébb van még a közös ebéd, eltávolodunk a gasztronómiai igézettől, a réten egy feketeöves karatemester tart közelharc foglalkozást, önvédelmi kiképzést. Az izzasztó bemelegítés után ütni, rúgni tanulunk. Milyen egy hatékony jobb egyenes, majd egy bal, aztán a kettő kombinálva, hogyan kell védeni közben az arcot, oldalt a bordákat. Hogyan kell megemelt térdből előre, oldalra rúgni, akkorát, amekkorát csak bír az ember. Pontosabban: nem maguk az ütések, rúgások erősek, hanem az, ahogy belecsavarodik a mozgásokba a test, és a kilendülő kar vagy láb nyomán megindul a teljes testtömeg, a végtagok csak vezetik a csapást. „Mint a karikás ostor, aminek pattan a vége, ha jól csinálod” – mondja a mester, és bemutatja: mind a 75 kilogrammját mozgósítva akkorát rúg az eléje tartott pajzsba, hogy két métert pattan hátra, aki tartja, többen a segítségüket ajánlják. Ő hősiesen lemond erről, legény akar lenni a gáton.

A nyárias melegben végül szó szerint elpárolgunk a terepről. A halászlé jó hangulatban fogy, ha valaki lejegyezné a repkedő poénokat, lehetne folytatni Rejtő Jenő összes műveit. Visszafelé nemcsak hosszabbnak tűnik az út, hanem valóban az is, kitérőt teszünk a Kálváriához, hogy megtekintsük a Don-kanyarnál elesettek emléktábláját. A katonai gondolkodásnak a hadtörténet is része. Átmegyünk a Szent István parkon, a Gagarin úti sétányon, többször megbámulnak minket, van, aki fotókat, van, aki videófelvételt készít a telefonjával rólunk. Annyira fáradt vagyok, hogy már nem is számít, visszaérünk a Deák Ferenc utcába. Kioldom a bakancs fűzőjét, de már nem nagyon tudok belőle kilépni, és lehet, hogy nem is akarok.