A paverpol technika rejtelmeibe vezet be Kiricsi Cecília

A képzőművészet igazi forradalmat élt át, mikor a paverpol 2011-ben Magyarországra került: a színezett anyag ragasztó és keményítő is egyben, ráadásul teljes mértékben környezetbarát – mutatja be az alapanyagot Kiricsi Cecília alkotó, aki a paverpol rejtelmeibe vezeti be az olvasót.

A nappalijában fogad bennünket: a falon a képek, a polcokon az apró szobrocskák – mind a keze munkáját dicsérik. Ő maga kereken egy éve kezdett foglalkozni a technikával, amelyet egyébként egy holland művész, Josefine de Roode fejlesztett ki 1998-ban.

Az újrahasznosítás gondolata egyébként is sokakban megfogant már évekkel ezelőtt, ezzel a technikával pedig igazán értelmet is nyer: az alkotók az újabb csodákhoz a háztartásban is fellelhető, elsősorban természetes anyagokat használják fel – bőr, csipke, selyem, szárított virágok, papír, de akár kötszer is felbukkanhat egy-egy képen.

Az asztalra tekintve földszíneket, sok sötétet, krómos árnyalatot fedezünk fel: igazán komoly elegancia tekint vissza ránk. A paverpol alapanyaga néhány színben kapható, ám színezhető különböző festékekkel, így a szivárvány bármely színét előállíthatja az alkotó. A felhasználás terén pedig a selyem és a géz nagyon izgalmas – mutatja Cecília az asztalra fektetett képen is a jelenlétüket.

Sokan választanak különböző kézműves elfoglaltságot a mindennapi munka mellé: Cecília is köt, horgol, varr és most már paverpolozik. Ráadásul oktatóként az ország minden területét igyekeznek lefedni, saját környékükön kurzusokat, foglalkozásokat is tartanak.

Kissné Várallai Veronikától – aki a Győr-Moson-Sopron vidéki paverpolosokat oktatja –, nagyon sokat tanult, de mindenki természetesnek tartja, hogy néhány jó ötletért átutazza az országot: fontos a találkozás, az új ismeretség.

Az egy év leforgása alatt már nagyon sok különlegesség hagyta el Cecília házát: karácsonykor ipari mennyiségben készített vázákat, gyertyatartókat, karácsonyfadíszeket. Nemcsak ajándékba, hanem sokszor alkot felkérésre is.

Az utóbbi időben különleges kívánt motívum az életfa, a családfa: nagyobb almák a nagyszülők, pici almácskák a kis unokák. A kíváncsibbak azonban alkotni, tanulni is eljönnek hozzá, azonban fontos, hogy a száradás miatt sok időt kell rászánni egy-egy kép elkészítésére. Némi csalással, hajszárítóval azonban rá lehet gyorsítani erre a folyamatra is. A gyermekek kifejezetten nyitottak arra, hogy kipróbálják ezt a technikát, bennük még nincs meg az a gátlásosság, mint a felnőttekben – mondja Cecília, – hogy úgy érzik, „nincs kézügyességük”, „sosem tudtak festeni”. Végül kicsi és nagy egyaránt egy szép emlékkel, s egy még szebb alkotással áll fel az asztaltól.

Ráadásul ezentúl biztosan meglesz a helye a leselejtezendő csipkefüggönynek. És ha elfogy az alufólia, a hengert sem kell a szemetes aljába sűríteni. A foglalkozásokon biztosan beépül majd egy képbe, kisplasztikába, esetleg szoborba. De a növények sem ússzák meg: az udvaron álló cédrus néhány levele most épp a faliképről néz vissza. Persze sokszor történik fordítva: kézbe akad egy zsineg, egy apró kő, vagy éppen gyöngy, s az érzés, hogy ebből igenis valaminek születnie kell – megteremti az örökkévalóság csodáját. Ha valaki először csak megszemlélné a végeredményt, a Savaria Történelmi Karneválon is megteheti majd, ugyanis a technika szombathelyi képviselői itt is bemutatkoznak – a középpontban természetesen a római korral.

Ezen témában kisplasztikák és képek is készülnek: így találkozik a múlt történelme, emléket állítva sok-sok év csodájának. Ráadásul még az újrahasznosítás is stimmel: a Savaria Történelmi Karnevál voltaképpen szépen „újrahasznosítja” a történelmi emlékeket, a kétezer éve folyamatosan lakott város szívében, ahol minden év augusztusában játszik velünk egy jót az idő, mi meg vele.