Juhásznak álltunk Kenyeri határában – A ma született bárány tekintetét is láttuk

A falubeli találkáról Tivadar azért késett, mert segített az ellésnél. Mire mi is kiértünk a község határába, a legelőre, az anya és az újszülöttje már lábon állt, kissé még bizonytalanul, de már a vitamininjekció után, elkülönítve egy karámban, más anyajuhok és bárányok között.

A juhász megnyugtatott: amelyik nem ma született, már nem olyan ártatlan! Sőt nagyon is leleményes, a báránykák bizony képesek elszívni egymás elől a tejet. A birkának mindegy, áll, engedi, hogy a bárányok szopjanak, a juhász az, aki figyel arra, hogy az anyaállat saját gyerekének is jusson. Ez az első teendő, amit tanulunk, a második pedig az, hogy amelyik anya elhanyagolja a fiacskáját, azt összezárják vele kettesben a karám egyik csücskében, hogy kénytelen legyen foglalkozni vele.

Tivadar bemutatja a hat örökbe fogadott, mentett kutyáját: Áfonya, Mex, Bodza, Cuki, Bogár és Fáni boldogan ugrál körül minket. Border collie terelőkutyák és egy magyar pásztorkutya, egy fekete mudi, ők gondoskodnak arról, hogy a négyszázharminc birka mindig a megfelelő helyen legyen, ha lelegeltek emitt, átkergetik őket amoda. Nagyon barátságosak, de csak azzal, akivel láthatólag a gazda is jóban van.

Pásztoroló legeltetésben vagyunk – vázolja tájékoztatásul az alaphelyzetet Tivadar, és elővesz két igazi juhászbotot, pontosan olyat, amelyikről az ember azt gondolná, hogy már csak a régi elbeszélésekben létezik. Cifraszűr, kalap már nincsen, de a bot ma is fontos használati eszköz. Az egyik somfa rézkampóval, a másik faragott bot, amelyhez csengő is volt, még a felmenője kapta valakitől. Mert a juhásznak az apja is juhász volt, meg a nagyapja is, sőt a dédapja is, generációról generációra száll a családban a hivatás, azzal együtt, hogy Tivadar nem vér szerinti fiú (az epigenetika példája, amennyiben az életpálya öröklődik tanult minták alapján). A nevelőapjától kapta a szakmát, aki hatéves kora óta gondoskodott róla. Boldog gyerekkora volt, felnőttként is szeret juhászkodni, lát benne hosszú távon is fantáziát, és tovább fogja adni a saját fiának. Itt van a négyéves Titi is a legelő szélén álló lakókocsinál, amiben aludni is szoktak. A kisfiú nyugodtan tesz-vesz, szeret itt lenni, játszani a szabadban, most békésen üldögél, időnként odarohannak hozzá a kutyák. A juhászbotokkal a nyáj felé vesszük az irányt, a szelénben szegény területen nyalósótömböket helyezett el a gazda. Jó szorosan egymáshoz bújnak a birkák, most el kéne kapni egyet-egyet, ellenőrizni a körmöket, nem ment-e beléjük tüske. Erre való a kampó: a jobb hátsó lábba kell beakasztani, a birka menne, de nem tud, kinyúlik, összerogy, és akkor már a miénk, egyszerűen leültetjük a hátsó lábára.

Tivadar mutatja az egyik bottal, a másikkal utánozzuk, és már ül is az 50-60 kilogrammos állat a hátsóján, a törzse nekünk támaszkodva, teljesen tehetetlen, mondhatni: „birkatürelemmel” tűri a körömvizsgálatot. Így kapunk el néhányat a nyájból, jól belekapaszkodva ültetéskor a szürkés bundájukba, igazán nagy élmény az „élő gyapjú”. Amint megtudjuk, a juhász nem maga nyírja őket, hanem minden év májusában jön erre egy országjáró „brigád”: öten másfél nap alatt megnyírnak négyszázat. A gyapjút meg is veszik, így rögtön visszajön a nyírás ára. A juhászbottal a fa köré terelgetjük a nyáj egy részét, szemlézzük az állományt: a birkák jó húsban vannak, se nem soványak, se nem kövérek.

Felfedezzük, hogy szarva egyiknek sincs.

Hol vannak a kosok? A juhász elmondja, hogy nyolc hím van, de őket külön tartják, odébb a tanyán. Csak áprilisban és novemberben lehetnek együtt az anyákkal, amelyeket rozzsal, zabbal etetnek, mielőtt a kosok megérkeznek, hogy a szervezetük jó kondiban legyen az űződési időszakra. Azt szereti a gazda, ha ikerellés van, ezeket az anyákat tartják meg, mert azok örökítik ezeket a géneket. A gyengébb anya megy a „húsba”. Tivadar úgy mondja: német húsmerinó, vagyis intenzív hizlalást igénylő juhfajta, magyar kosokkal rakva. A terv a későbbiekre egy tejelőállomány kialakítása. Ott is csak az ikres, jól tejelő utódokat hagyja majd meg. A tartás célja az is, hogy minél több bárányhús legyen. A juhász két-három hét után választja el őket az anyjuktól, tápot kapnak, aztán három-négy hónap után élősúlyban mennek eladásra.

A pásztorolásról kérdezősködünk.

Öt kilométer ide a tanya, a juhász nem hajtja a birkákat ki-be, mint régebben, hogy ne mozogjanak túl sokat, ne veszítsenek feleslegesen kalóriákat. Amíg nincs hideg, jól elvannak itt, a legelőn. Időjárás függvénye, hogy meddig, tavaly például egészen decemberig kint voltak. Három hodály van, amelybe szükség esetén be lehet terelni őket. Ha fagy van, vagy sok az eső, akkor muszáj, mert a bunda akár 30-40 kilogramm vizet is felvenne. Kint tartani azért is jó a birkákat, mert nem alakul ki náluk a „büdös sántaság”, ez a szokásos körömbetegségük, ha ganajon vannak tartva. Megfigyeljük, hogy egyik birkán nincsen csengő, ahogy egyébként a hagyomány írja. Tivadar azt mondja: a sakálok miatt. Régen a nyugodtabb, öregebb birkákra szoktak kolompot tenni, amíg az nem szólalt meg, nyugodtan legelt a nyáj, ha megszólalt, összebújtak. Most az aranysakálok figyelmét nem akarják felkelteni a csengővel, sajnos sok van, falkában járnak, rátámadnak a birkákra. Egyet-egyet levadásznak, aztán a lágy részeket falják fel gyorsan belőle: a szemét, száját, a hasa alját, a belét rágják ki, a többit otthagyják, elfutnak hamar, mert félnek a kutyáktól. A juhász meséli, amikor kibe hajtották a nyájat a tanyáról a legelőre, legelőről vissza a tanyára, volt olyan év, hogy nyolcvan birkát kellett pótolni. Volt, amelyikkel sakál végzett, volt, amelyikkel betegség. Már csak ezért is jobb egyszerűen kint pásztorolni őket folyamatosan a legelőn.

Kecskesajtot kóstolunk, mert pár kecske is van a nyájban, és a tejükből Tivadar édesanyja sajtot készít. Olyan finomat, sokféle ízesítéssel, hogy mindig elfogy, mire kipakol a piacon, házhoz is járnak hozzá a vevők, sőt előjegyeztetik magukat a még el sem készült sajtra.

A juhász meséli, hogy Kenyeri környékén a hatvanas években még minden téesznek volt nyája, a honvédség ezer birkával legeltette a repteret. A juhászat ma már ritka foglalkozásnak számít, de nincs kiveszőben, sőt komoly képzésük is van. Tivadar az apjától jól megtanulta a szakmát, de a kaposvári egyetem oklevelet adó juhásztovábbképzőjére is járt, és a hat hónapos kurzuson sok újat, hasznosat tanult. A 28- 30 fős csoportban egész Nyugat-Dunántúlról és Budapestről is voltak hallgatók. Közös nagy céljuk, hogy a juhágazat fejlődjön, és versenyképes legyen Európában…

A nyáj legel, a báránykák szépen tuszkolódnak az anyjukhoz a karámban. Az összes kutya a barátunk, mellénk ülnek nyelvüket lógatva, ha kiszaladták magukat. Már csak egy furulya hiányzik, hogy elfújjuk a népdalt: „A juhásznak jól van dolga. / Egyik dombról a másikra / Terelgeti nyáját, fújja furulyáját, / Bú nélkül éli világát. / Ha megunta furulyáját, / Előveszi a dudáját. / Belefújja búját a birka bőrébe, / Szélnek ereszti belőle.”