2019.10.06. 15:30
Az ultrafutás olyan, mint az élet: sikerek, kudarcok, felemelkedések
Az idén eddig öt ultramaratont tud maga mögött 756 kilométernyi futással, ehhez jönnek a napi szokásos távok, a gyakorlóórák kilométerei. Egy laikusnak felfoghatatlan, emberfeletti teljesítmény az övé, Horváth Péter ultrafutó fizikai és mentális sportnak, projektnek, mérnöki munkának nevezi.
Horváth Péter szerint ez fizikai és mentális sport, egy projekt, mérnöki munka
Fotó: Szendi Péter
Negyvenkettőezer-százkilencvenöt méter a maraton távja, minden olyan futóesemény, amelynek a távja ennél hosszabb, ultramaratonnak számít: pontosabban maraton plusznak 50 kilométerig, ezután következik a klasszikus ultramaraton 50–80 kilométerig, 80 kilométer felett pedig az ultramaraton+ egészen 160 kilométerig. Afölött jönnek a szuperultrák, a 100 mérföld fölötti versenyek. Ilyen megmérettetés volt Horváth Péter számára kora tavasszal az Ultrabalaton és nemrég a Korinthosz 160, amely a legnagyobb görög klasszikus ultratávú futóverseny, a Spartathlon előtt tiszteleg. A szombathelyi férfi szinte napra pontosan 11 éve, 2008. október 1-jén kezdett el futni.
– 2007-ben született a fiam, negyvenéves voltam akkor. Egy nap felmentem a lépcsőn a munkahelyemen, alig kaptam levegőt, és veszettül dobogott a szívem. Belém hasított: mi lesz velem húsz év múlva, amikor a fiam éppen húszéves lesz? Kimentem a Csónakázótóra, futottam három kört. Miután leküzdöttem, a régi Tóvendéglő teraszán időztem fél órát, hogy az emberi büszkeségemet megőrizve tudjak hazamenni. Ott, akkor elhatároztam, hogy ezentúl mindennap mozgok valamit. Az egyik nap futottam, a másikon tornáztam, azóta is tart a sorozat.
A futásról azt mondja Péter: függés, mondhatni szenvedélybetegség. Van benne kíváncsiság is: hogyan viselkedik, reagál a szervezete? És foglalkoztatja a mentális oldal is, a teljesítmény kitolása. Két év kellett a félmaratonhoz, az nagyon megviselte, leginkább mentálisan. Akkor úgy gondolta, soha többé nem fut ennyit, aztán mégis lett következő alkalom. A maraton már könnyebben ment. 2012-ben gondolkodott el először az Ultra Trail Du Mont Blanc futáson (az ultratávú terepfutóverseny Franciaországot, Olaszországot, Svájcot is érinti, 171 kilométeres a táv, 10 ezer méternyi szintemelkedéssel). Egy év múlva bekerült a versenyre, akkor, 2013-ban kezdődött számára az ultrafutás.
– Felejthetetlen, döbbenetes élmény volt a Mont Blanc, 42 óra alatt teljesítettem. Nehéz erről beszélni, de így történt: a 165. kilométernél, amikor leültem megkötni a cipőmet, oldalt ott ült mellettem a nagymamám, aki kisfiú koromban vigyázott rám, mivel a szüleim nagyon sokat dolgoztak. Hallucináltam: mintha megsimogatná a fejemet. Éreztem a kötényének a krumpliillatát. Erőt kaptam a folytatásra azzal, hogy ott volt velem. Hozzá mindig vissza tudtam nyúlni, amikor holtpontra kerültem egy-egy versenyen.
Az ultrafutás Péter szerint olyan, mint a Titanic: minden része nagy. Hosszú a felkészülés, a verseny, utazni kell, intézni a logisztikát, költséges is, a frissítésnek és a regenerálódásnak is külön üteme van. A több tíz kilométeres távokon önmagába zárkózva viszi saját magát. Hét-nyolc óra futás után egyensúlyi állapot áll be, más világot érzékel, más színe van az égnek. Ultramaratont futni olyan, mint maga az élet: sikerekkel, kudarcokkal, holtpontokkal, felemelkedéssel.