Horváth Péterrel beszélgettünk

2019.10.06. 15:30

Az ultrafutás olyan, mint az élet: sikerek, kudarcok, felemelkedések

Az idén eddig öt ultramaratont tud maga mögött 756 kilométernyi futással, ehhez jönnek a napi szokásos távok, a gyakorlóórák kilométerei. Egy laikusnak felfoghatatlan, emberfeletti teljesítmény az övé, Horváth Péter ultrafutó fizikai és mentális sportnak, projekt­nek, mérnöki munkának nevezi.

Tóth Kata

Horváth Péter szerint ez fizikai és mentális sport, egy projekt, mérnöki munka

Fotó: Szendi Péter

Negyvenkettőezer-százkilencvenöt méter a maraton távja, minden olyan futóesemény, amelynek a távja ennél hosszabb, ultramaratonnak számít: pontosabban maraton plusznak 50 kilométerig, ezután következik a klasszikus ultramaraton 50–80 kilométerig, 80 kilométer felett pedig az ultramaraton+ egészen 160 kilométerig. Afölött jönnek a szuperultrák, a 100 mérföld fölötti versenyek. Ilyen megmérettetés volt Horváth Péter számára kora tavasszal az Ultrabalaton és nemrég a Korin­thosz 160, amely a legnagyobb görög klasszikus ultratávú futóverseny, a Spartathlon előtt tiszteleg. A szombathelyi férfi szinte napra pontosan 11 éve, 2008. október 1-jén kezdett el futni.

– 2007-ben született a fiam, negyvenéves voltam akkor. Egy nap felmentem a lépcsőn a munkahelyemen, alig kaptam levegőt, és veszettül dobogott a szívem. Belém hasított: mi lesz velem húsz év múlva, amikor a fiam éppen húszéves lesz? Kimentem a Csónakázótóra, futottam három kört. Miután leküzdöttem, a régi Tóvendéglő teraszán időztem fél órát, hogy az emberi büszkeségemet megőrizve tudjak hazamenni. Ott, akkor elhatároztam, hogy ezentúl mindennap mozgok valamit. Az egyik nap futottam, a másikon tornáztam, azóta is tart a sorozat.

Horváth Péter szerint ez fizikai és mentális sport, egy projekt, mérnöki munka
Fotó: Szendi Péter

A futásról azt mondja Péter: függés, mondhatni szenvedélybetegség. Van benne kíváncsiság is: hogyan viselkedik, reagál a szervezete? És foglalkoztatja a mentális oldal is, a teljesítmény kitolása. Két év kellett a félmaratonhoz, az nagyon megviselte, leginkább mentálisan. Akkor úgy gondolta, soha többé nem fut ennyit, aztán mégis lett következő alkalom. A maraton már könnyebben ment. 2012-ben gondolkodott el először az Ultra Trail Du Mont Blanc futáson (az ultratávú terepfutóverseny Franciaországot, Olaszországot, Svájcot is érinti, 171 kilométeres a táv, 10 ezer méternyi szint­emelkedéssel). Egy év múlva bekerült a versenyre, akkor, 2013-ban kezdődött számára az ultrafutás.

– Felejthetetlen, döbbenetes élmény volt a Mont Blanc, 42 óra alatt teljesítettem. Nehéz erről beszélni, de így történt: a 165. kilométernél, amikor leültem megkötni a cipőmet, oldalt ott ült mellettem a nagymamám, aki kisfiú koromban vigyázott rám, mivel a szüleim nagyon sokat dolgoztak. Hallucináltam: mintha megsimogatná a fejemet. Éreztem a kötényének a krumpliillatát. Erőt kaptam a folytatásra azzal, hogy ott volt velem. Hozzá mindig vissza tudtam nyúlni, amikor holtpontra kerültem egy-egy versenyen.

Az ultrafutás Péter szerint olyan, mint a Titanic: minden része nagy. Hosszú a felkészülés, a verseny, utazni kell, intézni a logisztikát, költséges is, a frissítésnek és a regenerálódásnak is külön üteme van. A több tíz kilométeres távokon önmagába zárkózva viszi saját magát. Hét-nyolc óra futás után egyensúlyi állapot áll be, más világot érzékel, más színe van az égnek. Ultramaratont futni olyan, mint maga az élet: sikerekkel, kudarcokkal, holtpontokkal, felemelkedéssel.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában