Horváth Lajos, a tokorcsi díszműlakatos még az udvari muskátliknak is kis vaskerítést készített

Satuk, présgép, hajlítógép, plazmavágó, lemezolló, fúrók, köszörűk, amerre nézünk. A szerszámok alatt sikító vasak, zengő ércek most némák, csak a szakma villanásnyi bemutatására kerül elő a flex, egy rudat vágunk, szikrázik vadul. Esztergagép, csiszológép, kovácskohó, elektromos kalapács – ezek is a műhely fontos kellékei, pihenésre itt nincs idő, egész nap talpon van az idős mester, csak egyetlen szék akad.

Horváth Lajos eredeti szakmája mezőgazdasági gépszerelő, dolgozott lakatosként gépjavító állomáson, aztán cégnél, közben elvégezte a technikumot. Építésvezető lett, oktatott a vépi szakmunkásképzőben, elvégezte a győri főiskolát közlekedésgépész szakon. Vállalkozását a 90-es években kezdte. Szombathelyre is készített két hidat, az egyik a Gyöngyösön van a Savaria Múzeumnál, a másik a Casinónál. A Kézműipari Vállalat 18 éven át focikapukat rendelt tőle tízezres nagyságrendben. Egyebek közt tőle vannak a tokorcsi, a kemenespálfai temetőkapuk, számos kerítés a környéken, de készítette buszmegálló, terasz, kis ház vasszerkezetét is, valamint beltéri lépcsőket korláttal és csillárokat.

– Megütött a szakma – így fogalmaz –, beleszerettem. Amikor abbahagyom a munkát, alig várom, hogy másnap folytathassam. Éjszaka is szoktam gondolkozni rajta, hogyan tovább… Legelőször a feleségemnek csináltam egy rózsát vasból, amit bearanyoztattam. Már nincs meg. Később a csényei kápolna tetejére készítettem keresztet, amit 24 karátos arannyal vonattam be a pénzverdében megrendelésre, de végül nem került fel…

Horváth Lajos a karantén idején, április 1-jén vesztette el a feleségét, Annát, súlyos betegségben hunyt el váratlanul. Negyvenhét évig voltak házasok, nagyon hiányzik az asszony, aki mindig mellette állt, nélküle most csak „keresi magát”. Egy élő fiuk van, akinek három gyermeke közül a legnagyobbik, Péter (24) szeretné folytatni a papa mesterségét, már most is sokat segít neki a műhelyben. Amikor a mama télen beteg lett, ez az unoka hazaköltözött a nagyszülői házba a párjával. Mindennap együtt dolgoznak a nagyapával. Péter szerkezeti lakatosnak tanult Győrben, most végzett. Először informatikus akart lenni, de most mégis ezt választja: kedve is van, meg tehetsége is, jó döntésnek látszik továbbvinni a lakatosműhelyt.

– Örülök, hogy az unokám folytatja ezt a szakmát, mert átadhatom neki a tudásomat. Ezzel őt is tudom segíteni, és itt, a műhelyben sok minden van, amit neki már nem kell megvenni – mondja Horváth Lajos. – Amit elértem az életben, azt a feleségemnek köszönhetem. Az unokámat tanítom mindennap. Bármit kérek, mindent megtesz, szerintem százezerből egy gyerek ilyen. Látom, hogy nem fogja roszszabbul csinálni a mesterséget, mint én. Néha a fiam is segít, hárman dolgozunk, hogy el tudjuk látni a rengeteg megrendelést. Sokan keresnek, az ország másik feléből is, mindenki úgy jön, hogy valaki ajánlott.

Megnézünk néhány szép kész darabot, köztük egy cizellált zászlótartót. Az udvaron Horváth Lajos megmutatja a vasszerkezetű kis házat – üldögélni lehet benne –, amit a feleségének készített korábban, mikor egyszer hazajött a kórházból egy szívműtét után. A kapuig vezető úton elhelyezett muskátlik mindegyikét kis kerítés óvja-védi és háttérként díszíti; ezek is az asszony kedvencei voltak. A mester jövőbe vetett reménye az unoka. Amint mondja, azt is látja, hogy túlszárnyalja majd őt, mert az informatikában is jártas, számítógéppel is tud dolgozni, tervezni; ő meg 73 éves, úgy érzi, lassan kikopik a munkából.