A Stromfeld-lakótelepről indult, világjáró túrakerékpáros lett Puskás Zoltán

A kezdet

A Neumann-iskolába járt, már akkor megmozgatta a sport, csillogó szemmel nézte a közvetítéseket. A közgazdasági szakközépiskolában érettségizett 1997-ben, ott kosaras osztályba került. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola informatika-technika szakos hallgatója volt már, amikor amatőr szinten kosarazni kezdett: a Vasvári KSE-ben megyei szinten is játszott. Egyik régi barátjával, Nagy Tamással azóta is tartja a kapcsolatot, sok közös kalandot éltek át. De térjünk vissza a kisgyermekkorához, a bicikli-mánia ugyanis onnan datálható:

– Először hároméves koromban nagypapám felügyeletével tapostam a pedált a Perintparti sétányon, kilenc év múlva húsvétra hozott a nyuszi egy Csepel Apolló ötsebességes versenybiciklit. Ez volt az a kétkerekű, amellyel először hagytam el a várost, tehát itt raktam le a kerékpártúrázás alapjait, és olyan szerelem vette kezdetét, mely a mai napig tart. Pedig az első időszakban szinte minden ellene szólt.

– Nem volt példaképem, társam, és a felmenőim között sem akadt senki, aki komolyabban kerékpározott volna. Internet sem volt, ahol ötletet meríthettem volna más túrázók élményeiből. Hiányoztak a kitáblázott túraútvonalak is, és nem volt trend a túrakerékpározás – meséli, hozzátéve, hogy sosem követte a divatot. Épp ellenkezőleg: szeretett új dolgokat kipróbálni, és ha valami kicsit is megtetszett, mindent megtett, hogy a lehető legjobb legyen azon a területen.

Kalandvágyó fiatal volt, ugyanakkor magányos is. Kezdetben tapasztalatok híján rendre követett el hatalmas hibákat. De a kínlódás erőt adott a folytatáshoz. Tizenhárom évesen már 100 kilométer feletti túrákra vállalkozott. A határ innenső oldalát gyorsan felfedezte, egyre inkább a nagyobb hegyek, Ausztria felé kacsingatott. – A Kőszegi-hegység volt az első igazi tanítómesterem. Erdei útjain ismertem meg a természetet, az alázatot, a küzdelmet, és ott éreztem rá a kerékpározás nyújtotta igazi szabadságra. A hegy sokszor legyőzött, megtanított arra, hogy kellő erőnlét mellett is csak megfelelő önfegyelemmel és lelki tartással lehet meghódítani. Túráit a kezdetektől legalább vázlatosan megtervezte.

Hetedik-nyolcadik osztályos volt, amikor megfogalmazódott benne, hogy körbetekeri Magyarországot. Kerekezésben és gyalogtúrázásban is végigjárta a szamárlétrát. Soha nem kergetett megvalósíthatatlan álmokat, amelyek meghaladták tervezési, anyagi, vagy fizikai képességeit. Végül húszévesen indult neki Magyarország körbekerekezésének, és csak 2002-ben ment a társaival az első hosszabb nyugat-európai túrára.

Magyarország után jött a többi ország is

A határon megmosolyogták őket, amikor azt mondták, Párizsba készülnek. Ehhez képest ma fapados gépekkel könnyűszerrel el lehet jutni bárhová. Innen nem volt megállás, sorra jöttek az országok, egyre nehezebb és elképesztőbb útvonalak. 10 év alatt 33 európai országot járt be bringával a Skandináv-félszigettől az olasz csizma aljáig. Túrázott Marokkóban és Törökországban, 2013-ban keresztülkerekezte az amerikai kontinenst. 2016-ban eljutott Japánba és Tajvanba, tavaly pedig végigtekert a világ egyik legmagasabbra vezető országútján, a Tádzsikisztánt, Kirgizisztánt és Üzbegisztánt érintő Pamir Highway-en. Az élményekből könyvek születtek: az Egy bringás naplója az első könyve. A másodikat feleségével közösen írta Kerékpárral keresztül Amerikán címmel. A következőben Japánt és Tajvant, a távol-keleti országokat mutatta be. A Pamir Highway útibeszámolója pedig három hete jelent meg magánkiadásban.

Kihívások

Zoltánt a folyamatos küzdelem hozza lázba. A mai napig hajlamos egyre magasabbra tolni a lécet, legyen szó biciklizésről vagy futásról – hiszen ultrafutásban is kipróbálta magát. Lényeges az is, hogy a kihívások révén magát is mind jobban megismerje. A kérdésre, hogy a túrakerékpározásban milyen kategóriába sorolná magát, álljon itt egyik kedvenc idézete: „Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt”.

– Mindent megteszek a jó kondícióért, hogy vállalni tudjam a kihívásokat, és minden úton tapasztalni és épülni is akarok. Magamba szívni az adott nép kultúráját, életvitelét. Gondos és hosszadalmas tervezéssel úgy állítom össze a túrákat, hogy legyen benne fizikai kihívás és kulturális látnivaló is. A túrabicikli járműként tökéletesen alkalmas ehhez: mintha együtt élnék azokkal, akikhez eljutok: hallom a hangjukat, megszólítanak, megállok, beszélgethetek velük. Aminek persze megvannak a veszélyei is: Marokkóban egyszer fényes nappal kiraboltak bennünket – meséli.

Tapasztalatok

Általában véve viszont jók a tapasztalatai: az emberek jó szándékúak, barátságosan közelítenek. Fontos az is, hogy tempósan tudjon haladni, viszonylag könnyű legyen a felszerelése. Az anyagi lehetőségei erősen korlátozottak: amikor úton van, nem alszik szállodákban, nem költ étteremre. Magára főz, és ott ver sátrat, ahol az éjszaka éri. A vagabund életet kitanulta a húsz év alatt. Élete eddigi legkeményebb tapasztalatának az USA-ban a Death Valley Nemzeti Park átszelését tartja. A pokoli katlanban 46 fokos hőségben az egyik barátja defektet kapott.

A biciklihez kézzel nem, csak rongyokkal és szerszámokkal tudtak hozzáérni, és nagyon kellett sietniük a cserével, hiszen a talaj is forró volt a lábuk alatt. – Ilyenkor nincs idő félni. A feladatra kell összpontosítani. Utah államban is átéltünk hasonlót, ott a sivatagban a vizünk fogyott el, miközben a következő város 70 kilométernyire volt. Szerencsére találtunk útközben egy farmot, ott tudtuk pótolni a vízkészletet. Legutóbb a Pamírban, Tádzsikisztánban (Közép-Ázsia) a saját szemével látta, hogy úgy is élnek az emberek, mint nálunk a honfoglalás környékén. A jurtatáborból érkező nomádoknak kölcsönadták kipróbálásra a biciklijüket, ők pedig nekik a szamarukat.

A túrakerékpározással töltött évek még kitartóbbá és céltudatosabbá tették, nemcsak a sportban, hanem az élet minden területén. A jövő nemzedékének, a saját fiainak is azt szeretné átadni, mennyire fontos a tárgyi tudáson kívül a jellem szilárdsága, a küzdés képessége. Ha a túrázást, a kerékpározást választják, az belső igényük legyen, lássanak benne célt és kihívást. Ehhez a személyes példa a legnagyobb nevelés. Zoltánnak erre is volt módja: a 22. kerületi kertvárosi általános iskolában saját túracsapatot szervezhetett, szabadidő-szervezőként pedig rengeteg programot megvalósított. Amíg neki van mozgatója, ami előre viszi, addig a fiatalokat is tudja motiválni. Magával szembeni elvárása is, hogy példát mutasson, és jó érzés még elöl menni, azt érezni, hogy a fiatalabbaknak kell tartani vele az iramot.