Vakvagány – Lényegünkben egyek, lényünkben megismételhetetlenek vagyunk!

Ha minden egyes növény fekete-fehér és kocka alakú lenne a méhek akkor is beporoznák őket, gyűjtve a nektárt és megteremtve az élet láncolatát. A fák is egyforma szürkeséggel lengethetnék ágaikat, mindenféle egyediség és eltérés nélkül. Attól még óriások maradnának, akik gyökereikkel Föld anyába kapaszkodnak.

De a virágok sokszínűsége minden képzeletet felülmúl. Fehér, vörös, narancs, vagy éppen szivárvány. A paletta milliónyi árnyalata nyer életet a növényeknek köszönhetően. A fák sem egysíkúak, nem moshatóak egymással össze: különlegességük törzsük repedezettségében, leveleik erezettségében egyaránt megmutatkozik.

Pedig a szemeket kényeztető és a lelki békét előcsalogató szépség “céltalan”. És mégis van, létezik, él és éltet.

Miért gondoljuk hát mi emberek, hogy nem vagyunk ugyanennyire egyediek és megismételhetetlenek?

Miért hisszük azt, hogy a racionális célok azok, amik egyedül “értelmesek”?

Mikor ébredünk rá arra, hogy az értelem felett szól a szív nyelve, mely az érzelmek hangján beszél és nem fordított a sorrend?

Bár a mai világban az emberiség nagy része a természettől teljesen elszakadva él, attól még természeti népek vagyunk. Vagyis bőven akad mit tanulnunk a virágoktól, a fáktól, az állatoktól. Az élet megnyilvánulásának milliónyi, egymástól különböző, lényegében mégis egységet alkotó csodájától! Az elkülönültség, a versengés csak illúziók. Vajon mikor látjuk meg végre a valóságot? A lényeget, a lényegünket? Ami az “értelmetlen” és “céltalan” szépség minden értelmet és célt felülmúló kifejeződése.