Emlékszínező

Az emberi elme varázslatos. Átélünk egy élményt, ami rengeteg rossz, nehéz, fájdalmas pillanatot tartogat. Közvetlenül az események után azt mondjuk: soha ilyet még egyszer. Aztán eltelik egy kis idő, és az emlékezetünk fogja a létező vagy nem létező színesceruza-készletünket és kiszínezi a részleteket. Az édesanyák javarészt pontosan értik, mire gondolok. Sokan vélekednek úgy szülés közben, hogy férfi sem jöhet a jövőben a közelükbe, aztán ahogy meglátják a gyermekük arcát, minden fájdalom elviselhetőbbé válik. 

Valahogy így vagyok én is a mindennapokban. Ez néha idegesítő egyébként, mert azt is jelenti, hogy a jelentéktelen dolgok konkrétan kireppennek a fejemből. Ám idővel a fajsúlyosabb érzések, gondolatok, megélt emlékek is veszítenek az erejükből. Ez nem elbagatellizálás, nem is önbecsapás. Úgy gondolom, hogy ez valami egészen más. Ez a túlélés egyik módja. Rágódhatnék ma is azon, hogy mi minden történt tíz, húsz vagy éppen harminc évvel ezelőtt. Felhánytorgathatnám az összes csalódásomat, sikertelenségemet, vélt vagy valós kudarcomat. Játszhatnám ezt a drámát naphosszat, sőt. Mindannyian játszhatnánk folyamatosan életünk drámáját. De ha mást is választhatunk, akkor miért kellene leragadnunk a dráma királyi, királynői szerepénél? 

Nem elbagatellizálás, nem is önbecsapás. Ez a túlélés egyik módja.