Pál Ferenc az önmegvalósítás három dimenziójáról és az önérvényesítésről beszélt Szombathelyen

Az önmegvalósítás nem énmegvalósítás, az első dimenziót alkotó „én” hangsúlyozása pedig nem önzőség, hanem annak a szabadságnak, lehetőségnek vagy éppen felelősségnek a felismerése, hogy most én tehetek valamit, most nekem kell tennem valamit – kaptuk az első leckét az ország népszerű prédikátorától, a „Pálferiként” ismert katolikus paptól, egykori magasugróbajnoktól, aki – mint mindig – most is az életből vett példákkal illusztrálta mondandóját.

Az önmegvalósítás második dimenziója a „mi”. Mert fontos, hogy együtt legyünk, együttérezzünk és -működjünk másokkal, segísünk embertársainknak. De az is fontos lenne, hogy a segítést ne a remélt jutalomért tegyük, hanem azért, mert jólesik – ettől marad egészséges a lelkünk.

A harmadik dimenzió a „mindenki”. Hogy ne akarjunk semmi rendkívülit tenni, hanem csak azt, amit bárki megtenne. Ne akarjunk rendkívüliek lenni, hanem csak olyan, mint bárki más. És persze jó lenne, ha újra felfedeznénk a közös nyelvet: az együttérzést, az érintést és az ölelést, illetve a másikért cselekvést.

Az önmegvalósítás egyik módja az önkifejezés szabadsága, az önérvényesítés: mert bizony adódhatnak helyzetek, amikor muszáj kipróbálnunk, hogy merünk-e nemet (vagy éppen igent) mondani.

De ugyanilyen fontos a mindennapjainkban az önátadás is, hogy bizonyos helyzetekben tudjunk megfeledkezni magunkról. És igen, néha azt is tudnunk kell kimondani, hogy „te nekem annál sokkal fontosabb vagy, mint hogy igazam legyen”.

Én, mi, mindenki: ha bármelyik hibádzik, nem érezzük, nem érezhetjük kereknek a világot.