A középkorba repítettek mindenkit a hétvégén Csempeszkopácson

Nincsen vásár jó portéka nélkül: vasárnap pedig mindenki szemtanúja lehetett, hogyan dolgozik egy kovács, hogyan készül a fonott kosár a nagybevásárláshoz, és ami a legizgalmasabb: bátran önthetett bárki saját ólomkatonát is – magyart, angolt, németet, oroszt, gyalogságit vagy akár lovast. A szakszerű művelethez persze járt a hővédő kesztyű és a fűnyírós szemüveg is – így teljes a kép. Aztán miután a jó hideg vízben is megtanulnak úszni a kiskatonák, boldogan zsebre tehetjük: ez így nem is olyan nehéz.

Gondoljuk mi. Vass Krisztián üllő fölött gyöngyöző homlokán azonban nem az látszik, hogy ez egy könnyű foglalkozás, de mégis: rendíthetetlenül üti az izzó rudakat. – Fokos készül épp, meséli, a szén pedig több mint 2000 °C-on is izzik ilyenkor. Régen is így készültek ezek az eszközök, nem kell változtatni a „recepten”. Ők is csak azzal csalnak, hogy fújtató helyett gázzal tartják izzásban az olvasztáshoz szükséges szenet.

Mellettük a fa alatt kissé könnyebben hajlítható alapanyagok terülnek szét a fűben. – Amerikai fűzvessző, mondja máris Pados Zoltán, aki éppen egy hatalmas kosáron dolgozik. Bejcgyertyánosról érkezett és már a nagyapja is ezzel foglalkozott, meséli, miközben a keze csak jár, a kosár csak készül. Végignézni mindezt, ahogyan az anyagból használati tárgy lesz, tényleg visszarepíti az embert a középkorba. És hát ez a lényeg.

A vásárfiák között persze mindent megtalálunk: kézműves szappanok, levendulababák, apró fajátékok, elegáns üvegmedálok és még közel sincs vége a sornak. A színpad előtt igazi vásári komédiások vitatkoznak egy kékfestőbe bugyolált batyun – ki vigye tovább az asszony vagy az ura. Mert ez utóbbi inkább a kártyával foglalatoskodik, persze ahhoz sincsen benne elég fortély, hogy nyerjen, az asszony meg már kihordott a fene tudja hány gyereket, neki már fájós a háta – az előadók csodás nyelvezettel, ízes tájszavakkal kiabálnak egymás után. A korhű körítés pedig eléri, ami talán rejtett cél ilyenkor: a 21. század vívmányai ott maradnak, ahol kell – a zsebekben, a táskákban.

Az itt táborozó hagyományőrzőknél a gyerekeket lefoglalja a sok régies munka, amelyeket a méretükre szabtak ez alkalomból, így bátran kipróbálhatják: kardot éleznek igazi precizitással és frissen őrölt liszt is lesz azonnal a kenyérhez. A bátrabbak dobócsillagot és számszeríjat is vesznek a kezükbe – mindenki hátrébb lép, fontos az elővigyázatosság. A Nagykanizsáról érkező csapat már sok éve gyakorol együtt, de ők is komoly páncélzattal vértezik fel magukat a nagy összecsapások előtt. Könnyű megsérülni, mondják, de valójában ezt is nagyon élvezik, hiszen fejleszti a reakciót, az összpontosítást. Sisakjaikat mutatják: kipárnázott mindegyik, amitől persze nagyon meleg is.

De a hatalmas tölgyfák hűsítő árnyékában, vagy a templom lábánál így is kellemes a fűben ülni, hallgatni a színpadi komédiások és népi táncosok előadását. Kiszakít a hétköznapokból: kalapácsok koccannak üllővel, kardok karddal, és ettől megáll az idő. Nem sietünk – a középkorban sem tették. Várták, amíg a kenyér megkel, amíg a búzát finomra őrlik az apró kezek.