Az állami gazdaság hozta a bábát és fejadagot is adott a kilencven éves csepregi asszonynak

Emma néni alig bírta kivárni a beszélgetést, már ment volna babot ültetni. Telente ő fűti be a kazánt a családi házban, és reggel, miután megeteti a majorságot, friss kávét tesz a lánya elé, akivel kettesben élnek. Kórházban csak akkor járt, amikor elrontotta a gyomrát, meg amikor szürkehályoggal műtötték.

A kráflisütés hírére a legidősebb lánya és az egyik menye is eljött.

Már mind nyugdíjasok, meg is özvegyültek. Együtt mesélik: régen disznóöléskor mindig széjjelmérték a hájat, jutott mindenkinek. A kráflihoz hatvan deka lisztet egy tojással, pici sóval és egy evőkanál ecettel puha tésztává gyúrtak, tíz deka lisztet pedig a ledarált negyven deka hájjal dolgoztak össze. Azt rákenték a kinyújtott tésztára, háromszor hajtogatták. A tüzes késsel felvágott tésztakockákra kiskanálnyi lekvárt, cukrozott diót, mákot raktak, összehajtották, úgy sütötték. A leeső darabokból sóval, köménymaggal készült csemege.

A kráfli mellett megindul a beszélgetés fonala is. Emma néni 18 évesen ment férjhez 1944-ben, mert nem volt a családban kenyérkereső. Aztán kétévente jöttek sorban a gyerekek: Mária, Emília, Jancsi, Gyuri, Terka. Mind otthon születtek, a gazdaság lovaskocsival hozta ki a bábanénit Csepregről. Akkoriban Kincsédpusztán éltek.

- Cselédlakásban laktunk, sorházban, minden családnak jutott egy szoba meg egy konyha. Az állami gazdaság tehenészetében dolgoztunk – idézi Emma néni úgy, mintha csak tegnap lett volna. – Reggel elmentünk dolgozni, megfejtük, elláttuk az állatokat, aztán hazajöttünk, és elláttuk a gyerekeket. Mind ott játszottak a közös udvarban, jól elvoltak. Akkor nem zárkóztak még be az emberek.

Szegények voltunk, most is azok vagyunk, de dolgosak lettek a gyerekeim, mindegyiknek saját háza van – mondja Emma néni, ám ahogy mesél, szinte megirigyli az ember azt a békés, munkás életet.

- Hátul volt egy hidas, disznót tudtunk tartani magunknak, meg baromfit, kis konyhakertje is volt mindenkinek. Negyedévenként zsákkal kellett bejönni a malomba, kaptunk kenyérlisztet, nulláslisztet meg korpát az állatoknak. A gyerekek után fejenként fél liter szepera (fölözött tej) járt, kedvezményesen, 1,50-ért. A hús a füstre soha nem került, kiettük még a sóból, a vitamint a hordós káposzta jelentette.

A lányok hozzáteszik: 1,50 volt a mozijegy is Tormásban, ahova csónakos motorral jött a mozis vetíteni. A majorban meg voltak legények, akik muzsikáltak. Később az élet Tormásban, majd Meggyespusztán folytatódott, ahol Emma néni 2005-ig lakott. 55 évesen nyugdíjba ment, de nem hagyta abba a munkát. Kisborjúkat nevelt: ha az éjszaka közepén jószág született, az ő ablakán kopogtatott az éjjeliőr, hogy Emma néni, ellik a tehén, cumiztatni kell.

- Ej, szenvedtem ölöget! – összegzi a dolgos éveket a dédimama, aki munka nélkül ma sem tud meglenni. Tyúkokat nevel, takarít, mosogat, tésztát gyúr, rövidnyelű kapával kapál a kertben, és szemüveg nélkül olvassa fel az újságot. A városba már nem jár ki, csak misére.

A falon családfa, rajta 45 hajtás. Sajnos, már többen elmentek, ám rövidesen megszületik az első ükunoka is. Amikor búcsúzom, tréfálkozva meghívnak a következő kerek születésnapra. Hiszen volt a családban, aki 103 évet megélt... tk