Caligula helytartója a Szentkúton is megvívta a maga csatáit

Az országban több színpadon is feláll most ez a darab: a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház év elején mutatta be, a budapesti Szkéné Színház ősszel tűzte műsorára. Közben nyáron Vasváron, fenn a dombon, a fák alatt ugyanerről elmélkednek: mennyire pucér és koldus, aki parancsokkal takarózik? Rendben van-e, ha egy bolond bolondot parancsol, de aki végrehajtja, gaz? Igazabb dolog-e inkább kiirtani a népet, mint cserbenhagyni? Addig tart-e a hatalom, ameddig az alattvalók türelme? – ezeket a kérdéseket is felveti Székely János 1972-ben írt drámája, a 20. század második felének egyik legerősebb alkotása.

Az 1. században játszódik Júdeában, ahova Caligula császár helytartója, Petronius azzal érkezik meg, hogy urának szobrát el kell helyeznie a jeruzsálemi templomban. Szembeszegül a muszáj és a lehetetlen, mindkettőt addig rágják, hogy oktalannak kezdjenek látszani.

Meddig tartható a hűség az uralkodóhoz és a lojalitás az alattvalókhoz?

A dialógusok sok tekintetben hasonlítanak egy borozgatáshoz, amikor az alkohol felszabadítja a mélységből az igazságokat, és megtisztító kimondásokat, de legalábbis világmegváltó indulatokat generál. Itt azonban, ha lehet, még nehezebb a helyzet: épp a józanság szül pengeéles, kristályos, tiszta gondolatokat.

Meddig tartható a hűség az uralkodóhoz és a lojalitás az alattvalókhoz? Hol van az egyén szabadságának határa? Van-e jó választás? Az vívódásban nagyon humánus vonás az igény, hogy megismerjük a másik kultúráját, gondolkodását, ami alapján feltehetőleg jobb döntést hozunk. A „nem ártani” szándéka behuzalozná a végkifejletet egy nép számára jó irányba, de a szerző még csavar egyet a moralizáláson: az egó nem számol a sorssal – ember tervez, Isten végez –, a császár meghal. Ez új nézőpontba helyezi a történeteket: a helytartó vállalta volna, hogy hősi halott lesz, de erre nincs már szükség. Petronius maga előtt bukik nagyot, hiszen a közben megöletett emberekkel nem tud elszámolni a belső bírája előtt, „addig küzdött Caligula ellen, hogy maga is Caligula lett”.

Éles hangok hasítják az időt

Vajon a következmény vagy a szándék alapú ítélkezés felé tart a világ (ha tart egyáltalán valamerre)? Az óra egy darabig ketyeg, de végül csak éles hangok hasítják az időt: a 20. században fogalmazott, 1. században lejátszott kérdések a 21. században pattannak porondra újra, csak azért, hogy együtt gondolkodjunk.

Erre való volt ez a színház a Szentkúton, és mindenhol erre való lesz a játszók szándéka szerint, ahová csak a darabot viszik szerte az országban, sőt a Kárpát-medencében. A Vasvári Játékszín erre az alkalomra új tagokkal egészült ki. Nagy meglepetése és ajándéka a darabnak a Kondorfáról jött Bajor János, a Kámból való Farkas Péter, Pintér János, Oszkóból Zalka Péter, a Szombathelyen lakó, de lényében inkább vasvári jelenség, Koltai János. Érdekesség, hogy a fő szervező nem a Nagy Gáspár Kulturális Központ volt, hanem Németh Tibor kultúrapártoló vendéglős vállalta magára, hogy felállítja az infrastruktúrát, biztosítja a hátteret az előadáshoz.

Gergye Rezső rendező – a darabban beugróként Agrippa – szerint az előadás sikere azt is jelenti, hogy nem csak a sekélyes dolgokra vevők az emberek, és nem mindig azon múlik, hogy egy városban mi történik, hogy a kultúrházban vagy az önkormányzatnál elhatároznak-e valamit. Az ott élő emberek is formálják, milyen legyen az élet. MT