A celldömölki zsibi nemcsak az adásvétel, hanem a nagy beszélgetések helyszíne is

Csütörtök délelőtt a celldömölki zsibvásárban rengeteg árut mustrálhatunk végig a leterített ponyvákon és műanyag rekeszekben. Az egykerekű biciklitől a BMW-felniig, az imakönyvtől a locsolókannáig minden van itt, ami szem-szájnak ingere. Fűnyírót 15 ezerért kínálnak, olajsütőt 2 ezerért, vasalót 1500 forintért, könyvet 300-ért lehet kapni. A holmik túlnyomó többsége használt, de ez nem mindegyiken látszik elsőre. Igyekeznek az eladók, hogy a konyhai holmi, a cipő, a bicikli olyan csábító legyen, mintha csak új lenne.

A kapuvári Csirke Gusztáv egy hét nyelven beszélő Barbie-házzal kívánja felhívni a vásárlók figyelmét.

Húszezer forintért adja, de elárulja, hogy Magyarországon ilyet sehol nem kapni, minden része mozdítható és még csillár is van benne. Nem nagyon harapnak rá.

Vele ellentétben a körmendi Feigel Péter az alkudozás nagy vesztese. Olyan jó szíve van, hogy már amikor kimondja az árat, tudja, az úgyis kevesebb lesz. – Nálam nem nagyon alkusznak az emberek – mondja, – mert olcsón adjuk a dolgokat. Sok a visszatérő vevő, a ruhákat fel is próbálhatják a kocsiban, az elhúzott ajtó mögött. Ausztriában, bálákban vásárolom a holmit, hozok minél többfélét, mert nem tudja az ember előre, kinek mi kell – mutat a cipőkre, napszemüvegekre. Így sokadikán már kevesebben jönnek, látszik, hogy fogytán az emberek pénze. A legjobb nyáron, amikor szünet van, mert akkor a gyerekek is kijönnek.

– Régen rossz, amikor az emberek már ötven-száz forinton is alkudoznak – vélekedik. – Van, hogy mínuszba jövök ki a nap végén. Változatos a portékája: fonott bölcső, piros hintaszék, bőröndszett, szobor, falióra, puzzle játék, biciklis védősisak. Sokan tudják róla, hogy mivel foglalkozik, és amikor valami feleslegessé válik egy családnál, nem dobják ki, hanem neki szólnak. És mit keresnek az emberek? – Itt nincs olyan, hogy mi megy jól, vagy mi nem. Van, hogy kihozok valamit, amiről azt gondolom, na, ez biztos, hogy nem fog kelleni senkinek. Aztán kipakolom, és már jön is egy vevő és épp azt veszi fel. Folyamatosan jönnek a vásárlók, most két hölggyel épp szennyeskosarakon alkuszik. A kemenespálfai Németh Károlyné és menye, Takács Dalma elégedetten távozik. – Nagyon jó ez a piac, jók az árak is, gyakran járunk ki – mondják. – Legtöbbször azt nem találjuk meg, amiért jöttünk, ide nem lehet úgy indulni, hogy na, erre van szükségem – magyarázza Dalma. – De üres kézzel soha nem megyünk haza, mindig meglátunk valamit, ami jó lenne otthon a háztartásban. Ruhát is gyakran vásárolunk itt, persze, nem mindegy, hogy kinél. Volt már, hogy vadonatúj kabátot is találtam itt a gyereknek – mondta.

A mai napjuk sikeres volt, a szennyestartókon kívül kutyakosárral, szőnyeggel távoznak a szokásos, két-három órás böngészés után. A piacon büfék is vannak, közelükben német szót hallani. Egy nagymama Barbie babát mustrálgat, igaz, nem a legszebb, de fodrászkodni akarnak az unokák, arra jó lesz. Az egyik árusnál vagy hatvanéves játék kiskocsi, tízezerért adja, abban bízik, elviszi valaki virágtartónak. Egy édességes pult előtt Csányi Géza disputál egy másik árussal, panaszkodik: Cellben aprópénzesek vannak.

– Mindenből azt keresik, ami olcsó, alkudni akarnak. De kétszáz forintos árból mit alkudjak? Ha csak egy kávét meg akarok inni, az is kétszáz forint – morgolódik, aztán hozzáteszi: – A piac erről is szól: beszélgetünk a kollégákkal, politizálunk, elmondjuk a gondjainkat.

Ehhez a véleményhez csatlakozik Vida Gyula és Gosztola Ernő is. Nyugdíjasként ugyanis találkozóhelynek is jó a piac: kijönnek, elbeszélgetnek. Műszaki cikket szinte csak itt vásárolnak, a konyhába, kertbe való holmikat sokszor negyedéért lehet itt megkapni, mondják.

Kellemes színfolt két fiatal édesanya, Némethné Antal Veronika és Kálmán Erzsébet, akik a gyermekeik kinőtt ruháit, játékait tették közszemlére. Otthon csak a helyet foglalja a holmi, kihozták, szépen méretezve, beárazva. A befolyó pénzt a gyerekekre forgatják vissza.