Nyugszik Karéliában

2018.09.01. 15:00

Hetvennégy év után találta meg nagyapja sírját a szombathelyi férfi

A szombathelyi Kollerics Barnabás nem ismerhette a nagyapját. Eltűnt a háborúban – hallotta sokszor gyerekként. Hetvennégy évig nem tudták, hol nyugszik. Egy év kutatás és szervezés, több mint két és fél ezer kilométer megtétele után 77 éves édesanyjával eljutottak abba a karéliai temetőbe, ahol nagyapja, Molnár Nándor is nyugszik.

Nagy Ildikó

Kollerics Jenőné, Ilona néni fiával, Barnabással az egykori sírok helyén állított emlékműnél

Fotó: Milena Goncsarenko

Az egész egy könyvvel kezdődött. Kollerics Barnabás édesanyja, a Zala megyei Tófejen élő Ilona néni a tavalyi falunapon kapott egy kötetet, amelyben a falu második világháborús hőseinek említése kapcsán hivatkoztak az Elhurcolva – Távol a hazától című kiadványra. Annak a mellékleteként jelent meg egy CD, amely több mint 66 ezer, szovjet hadifogolytáborokban meghalt magyar ember adatait tartalmazza.

Molnár Nándor tábori nyilvántartásban szereplő, olvasható, saját
kezű aláírását összevetették az egyik levelén szereplő szignóval

Kollerics Barnabás hetekig bújta az elektronikus adatbázist, de nem jutott nagyapja, az 1912- ben Tófejen született Molnár Nándor nyomára. Nem adta fel, érezte, hogy jó nyomon jár, de valami nem stimmel. Addig-addig gondolkodott, amíg rá nem jött, mi lehet a probléma: mivel az adatbázis eredetileg orosz nyelvű, cirill betűs volt, a magyarra történő átírásnál akár hibázhattak is… Mondjuk, betűt tévesztettek… És a Nándorból Sándor lett… Így is volt: kiderült, hogy a nagyapja, Molnár Nándor Molnár Sándorként szerepel a névjegyzékben. Ezután vette fel a kapcsolatot a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóságával, amelynek munkatársai további kutatások során kiderítették, hogy a nagyapja 1944. december 27-én Pilis szentlászlónál esett hadifogságba. És bár az orosz nyelvű tábori nyilvántartó okmányból fogságba esése körülményeire nem derült fény, azt tudni lehet, hogy 1946 április 3-án halt meg a 120/1 számú hadifogolytáborban. A tábor temetőjében nyugszik, Oroszország karéliai területén, az Onyega-tónál fekvő Petrozavodszkhoz tartozó Peszki temetőjében. Ebbe a temetőbe 1949 augusztusáig tizenhárom nemzet 973 katonáját temették – köztük 66 magyart. Az igazgatóság arról is tájékoztatta a családot, hogy a sírok már nem léteznek, korabeli temetőkataszter hiányában pedig az egyedi sírbeazonosításokat nem lehet elvégezni. Az egykori temető helyén a magyar állam 1998-ban emlékművet állított, amelyen magyarul és oroszul ez a felirat szerepel: Itt magyar hadifoglyok nyugszanak, a II. világháború áldozatai.

Kollerics Jenőné, Ilona néni fiával, Barnabással az egykori sírok helyén állított emlékműnél
Fotó: Milena Goncsarenko

A családot tájékoztatták arról is, hogy a tábori nyilvántartás egyik lapján fellelt, Molnár Nándor olvasható, saját kezű aláírását összevetették a nagypapa egyik, a család által elküldött levelén szereplő szignóval, és megállapították, hogy teljesen bizonyos az azonosság.

Ilona néni és Milena a 66 magyar hadifogoly végső nyughelyévé lett peszki temetőben lévő emlékkőnél
Fotó: Kollerics Barnabás

Kollerics Barnabás szeme előtt ezután egyetlen cél lebegett: hogy elvigye édesanyját az apja sírjához. Nem volt egyszerű az utazás megszervezése: vízum kellett, és egy oroszul beszélő kísérőre is szükség volt. A Bolyai gimnázium testnevelője az iskolai sítáborban beszélt a terveiről egy Moszkvában tanuló volt tanítványának, Milena Goncsarenko pedig azonnal felajánlotta, hogy elkíséri őket. És segítettek mások is: barátok a repülőjegyek és a vízum intézésében, kollégák az orosz nyelvű dokumentumok fordításában. Augusztus elején hárman vágtak neki a nagy útnak. Szentpétervárig repültek, majd másnap öt és fél órás, nyír- és fenyőfákkal, tavakkal kísért vonatút után érkeztek meg Petrozavodszkba. Ilona néni 77 évesen is vállalta a nagy utazást. Már hogyne vállalta volna, hiszen édesapját egyetlenegyszer, kétéves korában látta. Gyöngyöm: így becézte őt a hadifogolytáborból írt leveleiben az apja. És Ilona néni arra is kristálytisztán emlékszik, hogy a bábaasszonyként köztiszteletben álló édesanyja minden áldott reggel szép ruhába öltöztette, majd kézen fogta, és kiballagtak a vasútállomásra, a vonathoz – hiszen az mégsem lenne illő, hogy amikor Molnár Nándor leszáll a vonatról, nem várja senki. De Molnár Nándor nem jött, nem jöhetett. Gyöngyöm viszont most útra kelt – őszen, fájó térdekkel, torkában szorító gombóccal, szívében hatalmas várakozással… A peszki temetőbe nemzeti színű szalaggal átkötött koszorúval érkeztek, a gondnok már várta őket, a II. világháborúban elhunyt magyar hadifoglyok közös emlékkövétől elsétáltak az egykori sírok helyén álló emlékműhöz, arra is vittek virágot. És kimentek másnap is. Aztán amikor éppen azon morfondíroztak, hogy vajon hol, melyik fa alatt nyugodhat Molnár Nándor, egy koppanást hallottak: az egyik fenyőfáról lehullott egy toboz. Talán éppen itt, gondolta egyszerre Molnár Nándor egyetlen gyermeke és egyetlen unokája. Aztán lehajoltak a tobozért, és hazahozták. A peszki temető gondnokától tudják, hogy bár hatvanhat magyar hadifogoly nyugszik a fenyőfák alatt, rajtuk kívül egyetlen magyar család járt a felmenője sírjánál. Kollerics Barnabás a többi háborús hős hozzátartozóit szeretné bátorítani, hogy kutassanak, keljenek útra – az elveszített szeretteik sírjánál érzett megnyugvás minden fáradságot feledtet. A zalaegerszegi, Göcseji úti temetőben talán már dolgozik a kőfaragó: az üres sír feletti kőre, amin Molnár Nándor neve alatt az állt, hogy eltűnt a háborúban, most új felirat kerül: Nyugszik Karéliában, a peszki temetőben.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában