Százezernyi lélek száll Doberdó karsztos fennsíkján – Nagy utazáson a szombathelyi civilek

Csak a természet változik, a kövek nem. Kratochwill Károly a nagyváradiak, vagy Lukachich Géza, a fennsíkot védők parancsnokai ma is ugyanazokat a tört, fakón fénylő darabokat foghatnák kézbe, mint akkor, amikor napokon át acéleső hullott az égből és nem volt hova menni a doberdói magaslaton. Legföljebb a kavernákba, a föld alá, ahol egymásra tornyosult élő és holt, fegyver és kötszer, könny és vér. Mondják, Lukachich vezérőrnagy akkora odúban húzta meg magát, mint honvédei. Akiket nem ismerhetett meg soha névről, mert mire az megtörtént volna, széttépte őket a mozsárlövedék, szövetségben a karszt éles köveivel.

Az első világháború talán legborzalmasabb csatái az Isonzó völgyében és a doberdói karsztvidéken zajlottak. Az olaszok célja a görzi (Gorizia–Nova Gorica) főút, s ezzel a trieszti kijárat elfoglalása volt. A József főherceg vezette monarchista haderő – amelyet főleg magyar, osztrák és szlovén katonák alkottak – azonban meglepően jól védekezett és megállította a többszörös olasz túlerőt. Az amúgy festői völgyekben, hegyeken és a karszton vérszivattyús háború alakult ki (vérszivattyú: alkalmazott támadó eljárás, amelynek során addig vezényeltek szuronyrohamokat, míg valamelyik félnek egyszerűen el nem fogytak a katonái). A leggyilkosabb csaták a Doberdón alakultak ki. Ez a tájegység a cserjék és kövek összessége, észre sem vennénk a szép olasz–szlovén tájékok között. Mégis mitikussá lett, azzá tette az öldöklés. Mondják, ahol egyszerre és tragikusan rengeteg ember hal meg, az nyomot hagy az időben. Nos, ha ez így van, akkor a doberdói csaták nagy hullámokat keltettek, fodrozódásuk máig érződik. Sinkovits Ambrus kópházi honvéd írta naplójában: „27-én igen nagy tűzünk volt. Már olyan soványak voltunk, hogy nem ismertük meg egymást. 28-án kis ítéletnapunk volt: 262 halottal, 49 sebesülttel, 135 fogollyal és 12-en megőrültek!” – „31-én már semmivel sem törődtünk. A taljánok úgy lövöldöztek, hogy a levegőben katonák szoktak röpülni.”

1914–1918: éppen száz éve, hogy véget ért a háború.

Erre emlékezve kis csapat tette erkölcsi dolgát nemrég a harcok színterein, felkeresve a katonai temetőket is. Korábban a szombathelyi Éhen Gyula Kör, az Isonzó Baráti Kör, a Lions Klub szombathelyi szervezete, a Sárvári Fotóklub, valamint győri gimnazisták Bedécs Gyula tanár útmutatása alapján és még számos civil szervezet, polgár döntött úgy, hogy a háború végét jelentő kerek évszámnál, vagyis 2018 előőszén is tisztelegnek az elesettek előtt.

Doberdó dal

Az emlékezés Solkan katonai temetőjében kezdődött, ahol a sírokra kis szalagok kerültek, mécsesek gyulladtak. A Gabbia­no Travel utazási iroda ezúttal résztvevő is volt, vezetője, Mátyás Tiborné Márkus Árpáddal, a Lions Klub egyik országos vezetőjével koszorúzott a Visin­tiniben lévő magyar kápolnánál. A Himnusz a fennsíkon, a magyar Golgotán hangzott el, és koszorú is került a civil emlékműre. A főt hajtók valamit érezhettek a Sinkovits-honvédek kínjaiból, félelmeiből és hősiességéből: nekik csendült fel a háborús nóta, a Doberdó dal…

A monarchia a háborúban 1,1 millió katonát veszített, kétszer ennyien lettek hadifoglyok vagy tűntek el, több tízezren Doberdónál estek el. Volt olyan hadosztály, amelynek a 80 százaléka megsemmisült. Szó szerint, mert a pergőtűzben eltűntek az emberek! A nagyváradiak is idesorolhatók: 2200-an védték kezdetben a Sagrado felőli részt, lecserélésükkor már csak 240-en maradtak. Az emlékút során tisztelegtek az olasz katonák előtt is, a redipugliai, monumentális Mussolini-emlékműnél. Ők is áldozatok és egyben hősök voltak, a halálban pedig minden elesett megbékélt. A jubileum hamarosan véget ér, de nem felejthetünk, mert most és mindörökké százezernyi lélek száll Doberdó fennsíkja felett.