A család megtartóereje, avagy hogyan legyünk jó szülők?

Kalandos mesterség a szülőség, lehet benne kísérletezni, de mindenképpen kell egy határozott koncepció, ez a véleménye Vidonyiné Sólymos Ritának. A Vas Megyei Pedagógiai Szakszolgálat Szombathelyi Tagintézményének igazgatójával a gyereknevelésről beszélgettünk, elsősorban az óvodás korosztályra koncentrálva. Sorozatunkban olvashatnak majd a biztonságadás fontosságáról, a különböző nevelési stílusokról, arról is, hogyan érdemes szabályozni és jutalmazni. Hogyan legyünk elég jó szülők? Megpróbáltunk utánajárni az alapoktól indulva.

– Ne törekedjünk a tökéletes, professzionális szülőszerepre, de a másik véglet se legyünk, elhanyagoló szülők – szögezi le a szakember. Egyik is, másik is szoros összefüggésben van a saját életünkkel. Akinek gyereke van, az egyszerre két gyerekkel találja szemben magát. Egyrészt a sajátjával, másrészt azzal a belső gyermekkel, amelyiket cipel magában, nem is gondolva arra, hogy a kiskorunkban belénk égett emlékek, élmények, érzelmek mennyire meghatározzák a saját gyermekünkkel való kapcsolatot. Szélsőséges következményei lehetnek, ha elmulasztjuk a feldolgozást. Sokszor kiderül: azért nem tudja valaki szabályozni a gyerekét, mert nagyon szigorú szülei voltak, amit ő rendkívül rosszul élt meg, és megfogadta, hogy sosem követi ezt a mintát. Vagy azért válik túl­óvó, túlgondoskodó szülővé, mert nem kapta meg a kellő gondoskodást. Dolgoznunk kell a problémán: felszínre kell hozni a saját sérült belső gyermekünket, akit mi magunk is meg tudunk gyógyítani időt szánva a feladatra. Jó, ha van támaszunk, a házastársunk vagy szülőtársunk. A lényeg, hogy észrevegyük és felismerjük, mi akadályozza, hogy úgy működjünk szülőként, ahogy azt jónak látnánk.

Ha probléma van, az több módon a felszínre jöhet: a „fejünkre nő a gyerek”, esetleg nagyon önállótlan vagy feltűnően kiegyensúlyozatlan a viselkedése. Organikus vagy fiziológiai okok is közrejátszhatnak, egy szülési trauma nyomán is lehet hiperérzékeny az idegrendszeri struktúrája, ami műszerekkel nem feltétlenül kimutatható, de megmutatkozhat abban, ha például a hangok, a tömeg bizonytalanná, feszültté teszi. Ha közösségbe kerül, furcsa magatartással jelezheti, hogy nem érzi jól magát. Ilyenkor ne süssük rá azonnal, hogy magatartás­zavaros, és ne intézzük el annyival a dolgot, hogy öntörvényű, hiába divatos most ez a szó. Gondoljunk vissza, mi történhetett a születésekor, a fejlődése folyamán. Ha nem szabálytalan működés, fejlődési probléma van a háttérben, akkor könnyen lehet, hogy csak a neveléssel hozzuk ilyen helyzetbe a gyereket. Néha a legnagyobb jó szándékkal és túlóvással a gyermek olyan jogokat kap, amelyek észrevétlenül kötelességgé válnak a számára.

Ha mindent megengedünk neki, ha ő kormányozza a családot, azzal hatalmas terhet, tulajdonképpen a felelősséget rakjuk rá. Ha például ő választja ki a születendő testvére nevét, kiságyát, szerepkonfliktusba kerül, ki is ő a családban. A család rendszer, amelyben rendnek és egyensúlynak kell lennie, egymástól elkülönült szülői és gyermekszerepekkel. A rendszerben (jó esetben) mindenki tudja, hogy hol a helye, hol vannak a határai, mik a jogai és a kötelességei. Kellenek persze a szövetségek is: jó, ha működik például a szülők és a gyerekek, a nők és a férfiak, a testvérek között, de ne kössük a szövetségeket egymás ellen.

Ha az egyik szülő nemet mond, fontos, hogy a másik is azt mondja, különben a gyermek azt érzi, hogy feszültség van körülötte, javasolja a szakember, és még egy szempontot említ: mivel mást és mást hozunk a saját eredeti családunkból, össze kell hangolódni a főbb szabályokban, máskülönben a gyereknek nem lesz kihez igazodnia. A szabályok korlátoznak, akadályoznak, de védenek, kapaszkodót is jelentenek, a szabályokon belül a gyereknek a biztonságot kell éreznie.

Ha mi, szülők egyezséget kötünk, kijelöljük a főbb pontokat, azon belül lehetnek személyiségtől, életszemlélettől függően eltérések. Kifejezetten hasznos, ha az óvodás színes palettát lát, hiszen abból tanulva alakul a személyisége.