A tűz után kettő lett belőle

Arról, hogy hány ház pusztult el Perinten, nincs pontos információ, de a korabeli térképek és az 1763-as urbárium összevetésével arra a következtésre juthatunk, hogy ott a porták száma ötven körüli lehetett. A zsúpfedeles házak akkor két utcát alkottak, az egyik a mai Óperint utcával, a másik pedig a mai Szabadságharcos utcával azonos.

Az 1779-es nagy tűz Perint életében fordulópontot jelentett, lezárult a település történetének első szakasza. A község a korábbi évszázadokban a győri püspökség jobbágyfaluja volt. A szombathelyi egyházmegye 1777-es megalakulása után a falu a szombathelyi püspök tulajdona lett. A tragédia után Szily János püspök a perinti jobbágyok számára a várostól mintegy három kilométerre új falut alapított, ahol egyenlő nagyságú tágas telkeket méretett ki, házakat építtetett.

Amíg korábban egyetlen Perint volt, most kettő lett, mégpedig Óperint és Újperint. Az újonnan létrejött településről Zalai Tóth János a Vasi Szemle egyik 1939-es számában Egy szép falu építéstörténete címmel írt sok képpel illusztrált tanulmányt.

A régi Perintet több középkori oklevél „Aranyas Perintként” említi. Az elnevezés első fele az Arany-patakra utal. Az egykori felfogás szerint a Torony felől érkező patak nem csak a Gencsapátiból érkező vízfolyás betorkolásáig viselte ezt a nevet, hanem egy darabon még az azt követő szakaszon is. Ha folyásirány szerint a torkolat felé haladunk, akkor a mai elnevezések így követik egymást: Arany-patak – Perint – Sorok.

A következő korszak 1885-ig tartott. A XVIII. század végén, amikor a régi lakosok jelentős része Újperintre költözött, Óperint összetétele megváltozott. A földművesfalu helyén egy olyan település jött létre, ahol az ott élők mesteremberek, kőművesek, á­­csok, asztalosok vagy egyszerű munkások voltak.

Akadt közöttük egy-két vállalkozó is, mint például Walder Alajos. Ő az óperinti főutcán, nem messze saját lakóházától, bérházat is épített. A falu még önálló volt, saját bírót és esküdteket választhatott, de a közigazgatás, a kultúra, az oktatás és az egyház szolgáltatásait az ottaniak Szombathelyen vették igénybe.

Mivel Szombathely püspöki város volt, oda a XIX. század elején protestánsok és zsidók még nem nagyon költözhettek be. Óperintre nem vonatkozott ez a szigorú tiltás, így ott két említett felekezethez tartozók aránya is magasabb volt.

Óperint területe a Szombathellyel való teljes egyesítés előtt: északon a Pásztorházak tere (a mai Károlyi Gáspár tér), nyugaton a Pásztor utca (ma Dózsa u.) és a Körmendi út. A keleti határt nagyjából a Perint patak jelölte, de a „túloldalon” is volt egy kisebb terület, ami még a faluhoz tartozott.

A város és a falu közötti kapcsolatot a ma is létező „nagyhíd” (az Óperint utcai híd) és a bürü tette lehetővé. Ez utóbbi már nincs meg, de erre a kis hídra emlékeztet a Bürü utca elnevezés.

A falu az 1800-as évek végére külvárossá vált. Az önállóság további fenntartása anakronizmus lett volna. Új utcák nyitásával Szombathely gyakorlatilag „körbenőtte” a települést, amely önállóan megszűnt létezni. (Vagy mégsem?)

A XX. században Óperint már csak utcanévként élt tovább. Azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy az óperinti településkép bele­simult a városképbe. A városrész – nevezzük így! – csak öt percnyire van a Fő tértől, de a látványát hosszú évtizedeken keresztül a cipőgyár és főleg annak magasra emelkedő kéménye határozta meg. A gyár már jó ideje bezárt, nemrég a kéményt is lebontották. Lehet, hogy új korszak kezdődik a településrész történetében?

Perint történetének legelső korszakára mindenesetre ma már semmilyen kézzel fogható dolog vagy épület nem emlékeztet.

Fennmaradt azonban azoknak a névsora, akik az 1700-as évek végén ott éltek, ahogyan kideríthető az is, hogy kik költöztek el közülük aztán Újperintre.

Bravúros vállalkozás lenne, ha valaki kimutatná, hogy családja legalább két és fél évszázados perinti múlttal rendelkezik.