Király Gábor labdarúgó és a felesége a házasságukról, családi életükről meséltek

A pár már középiskolában találkozott, egy kézilabdaedzésen vették fel az első szemkontaktust. Aztán egyszer Gábor könyvet kért kölcsön, amit vissza kellett adni. A kapcsolat az iskola után is megmaradt, hamarosan összeköltöztek, tervezték együtt a lakást, a közös életet. Még egy év sem telt el, amikor lehetőség volt kimenni Németországba futballozni. Egy év múlva összeházasodtak.

- Együtt nőttünk fel, együtt mentünk külföldre, ahol meg kellett oldani szituációkat, a közös feladatok kovácsoltak össze bennünket – mesélte Király Gábor, a házasságról, mint tudatosan vállalt életformáról pedig azt mondta: az szorosabb kötelék, ha van egy társad, akiért felelősséggel tartozol. 16-17 éves korunk óta ismertük már egymást, fokozatosan forrtunk össze, nekünk ez volt a természetes, hogy így alakult. Külföldön – habár egy labdarúgó támaszkodhat a csapatára, és gyakran haza is jöttünk, és a szüleink is jöttek – a mindennapokban nem volt senki, akire számíthattunk volna, egymásra voltunk utalva.

Zsanett elmondta, hogy mindkettőjük családjában ez volt a minta: a házasságban élés, nem váltak el a szülők, soha fel sem merült. Úgy látták a példa alapján, hogy ez nekik is jó lesz, gyerekeket terveztek, úgy vélték, igen, ez a módja, ez számukra is az út. Bodorkós Imre atya azt a kérdést feszegette, hogy vajon mi fontosabb a családban: a házasság vagy a gyerekekkel való kapcsolat, rögtön hozzátéve, hogy nem szerencsés egymással szembeállítani a kettőt (amint a problémafelvetés a közelmúltban bejárta a közösségi médiát). Azt az álláspontot képviselte, hogy a párkapcsolat szilárdsága megelőzi a gyerekekkel való kapcsolatot, vagyis őket akkor lehet „legjobban” szeretni, ha a pár egymást szereti „legjobban”. Gábor azt fűzte hozzá, hogy a tisztelet a fontos, nem az egoizmus, kellenek kompromisszumok, és ismerni kell a társunk gyengeségeit, erősségeit. Zsanett kiemelte, hogy néha el szoktak menni ketten moziba, sétálni, vagy kutyát sétáltatni, hogy legyen pár óra, amikor csak egymásra tudnak figyelni.

- Nálunk az működik jól, hogy sose fárad el a kapcsolat – mondta Király Gábor-, mert mindig bele tudunk vinni valamit, ami megújít, ami átlendít a nehézségeken. Van, hogy például fél napig csak nevetünk. Utána jobban viseljük, ha stressz éri a családot vagy valamin összekapunk. Mindig megtaláljuk, hogy lehet egy kicsit csavarni a kapcsolaton, akkor is, ha ez nekem éppen nem esik jól, de tudom, hogy a család stabilitása miatt kell.

Németországban születtek meg a gyerekeik, Gábor mindkettőnél ott volt, sőt a köldökzsinórt is ő vághatta el. Minden férfinak ajánlja a „fenomenális és megismételhetetlen élményt”, nagyon örül, hogy ott tudott lenni, amint mondta, „az egy másik dimenzió”, nem lehet semmivel überelni. Aztán együtt örültek a gyerekekkel kapcsolatos apró csodáknak is, hogy elkezdtek járni, beszélni… Hagyták, hogy a kicsiknek 3-4 éves korukban már saját döntéseik legyenek, például azzal, hogy nem berontottak, hanem bekopogtak a szobába, és megvárták az igent, arra nyitottak be. Gábor egyszer mérges volt az ötéves Vikire, de kirohanása után megengedte, hogy a gyerek is elmondja, szerinte hogy volt, végül Gábor igazat adott neki, és beismerte, hogy hibázott. Egy gyereknek is lehet igaza.

Az értékrend megtartásáról megtudtuk, hogy sem Németországban, sem aztán Angliában (2004-ben mentek Londonba) nem éltek másként, mint itthon éltek volna. Gábort nem zavarta, hogy a társai nagy dzsipekkel járnak be messzi erdőszéli házaikból, neki kint is fontos volt, hogy a munkahelye közel legyen, és akár biciklivel is tudjon járni. A gyerekek sokáig nem tudták, hogy az édesapjuk munkája egy kicsit más, mint az átlag, hiszen ugyanúgy jártak iskolába, mint a többiek, ugyanolyan elvárások voltak velük szemben. Amikor pedig kiderült számukra – rákerülvén egy-egy fotóra a médiában -, hogy az apuka jó hírű, jól ismert labdarúgó, akkor is azt kommunikálták feléjük a szülők, hogy ugyanolyan gyerekek, mint a többi, és éljék meg a gyerekkorukat. Gábor úgy véli, hogy az, hogy neve van határon innen és túl, az ő feladata, az ő felelőssége, hogyan teljesítsen sportszakmai és emberi szempontból. Mindig arra koncentrált, hogy jól végezze a munkáját. Jelenleg is nagyon motivált, és még meg akarja mutatni, hogy tud gyors lenni, tud védeni.

- 2016-ban Szombathely díszpolgárává is választottak, ezért valamit mutatni is kell. Azért kapunk díjakat, hogy ezáltal neveljünk is – mondta. – Nem mindegy, mit nyilatkozom, nem szállhatok ki egy autóból az öklömet rázva, akkor sem, ha nem értek egyet az adott közlekedési helyzettel. Nem mindig mondhatom azt, ami a szívemen van, mert lehet, hogy egy szurkoló nem úgy érti, ahogy egy szakember. Megkérdezik néha, külföldön miért mennek olyan jól a dolgok. Ott is vannak negatívumok, csak azokról nem beszél senki. Nem azt akarják kifelé vetíteni, mint nálunk. Külföldön nem azzal foglalkoznak, hogy a szomszédnak miért van valamije, hanem azzal, hogy nekem miért nincs. Az a kérdésük: én mit nem tettem meg azért, hogy legyen. Ez egy nagyon más megközelítés. De a magyar ember kreativitásánál nincs jobb a földön. Ebben verhetetlenek vagyunk.

Tizennyolc évig volt külföldön a család, a szüleik annyi idősek voltak, mint most ők, amikor kimentek. Igyekezték tartani a kapcsolatot, de behozhatatlan ez a majdnem két évtized, a gyerekeknek is hiányoztak a nagyszülők. A legkomolyabb hátteret kint a feleség adta, aki mindig azt mondta, hogy Gábor döntse el, neki mi a legjobb, és akkor a család azt meglépi. Amikor négy éve eldöntötték, hogy hazajönnek, a gyerekek nem tudták, mi vár rájuk, hiszen Berlinben születtek, kint nőttek fel, csak rövidebb időket töltöttek Magyarországon, és az más, mint itt élni. De mivel mindig szó volt arról, hogy egyszer majd hazaköltöznek, gond nélkül elfogadták a döntést, és elhitték a szülőknek, hogy ez jó lesz. Tudták, hogy egymásnak adnak biztonságot, van, kire számítani. Természetes volt, hogy „mi négyen együtt vagyunk, együtt megyünk”.