„Szeretnék segíteni sorstársaimnak” – Farkas Antal kertelés nélkül beszélt mindennapjairól

Bár rövid távon tud menni, több száz méter gyaloglás után már komolyan elfárad. 18 éves kora óta használhatja az elektromos mopedet, azóta kinyílt előtte a világ. Több is van neki otthon, darabokban, hogy ha elromlik az épp használt járgány, némi szerelői beavatkozás után gyorsan visszanyerje a mozgás lehetőségét.

Kezdet

Farkas Antal 1990-ben született Szombathelyen. Édesanyja már akkor látta, hogy valami nem oké, amikor a kezébe adták az újszülöttet. Arthoghyposis multiplex congenita. Az ízületeknél és az izmoknál van eltérés, nem fejlődtek rendesen. Csecsemőként csak az oldalán volt képes feküdni, mint egy E betű. Hatéves koráig számos korrekciós műtéten esett át, hogy csökkentsék a deformációt, felszabadítsák a letapadt izmokat. Hároméves korában kezdett el járni, a Vízkelety-féle járógépet használva. Hatéves korától Budapesten, a Mexikói úti mozgásjavító általános iskolában tanult.

– Olyan szempontból jó volt ez, hogy ott az ember rákényszerült, hogy maga oldja meg a dolgait. Aki ebben a korban otthon marad, kevésbé lesz önálló. Középiskolába hazajöttem volna, de csak egy iskola fogadott, azzal a feltétellel, hogy tesznek mellém egy segítőt. Én meg úgy gondoltam: akkor hogyan leszek egyenrangú a többiekkel?

Tanulás

Budapesten a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola fogadott SNI-s diákokat, így Antal ott tanult tovább, bár az informatikáért annyira nem rajongott. A Váci Mihály Kollégiumban jó volt a légkör, életre szóló barátságok kötődtek. Ez­után némi bonyodalommal még elvégzett egy környezetvédelmi OKJ-szakképzést, aztán következett az egyetem. A fiú azért választotta a lakóhelyétől távol fekvő egyetemet, mert ott a szülőktől már nem tud olyan könnyen segítséget kérni, kellett ez a távolság, hogy ki­derüljön, hogyan boldogul egyedül.

– A környezettan szakra mentem, környezetvédelmi szak­jogász szerettem volna egyszer lenni. Elég jól vettem is az akadályokat. Volt ott egy sorstársam is. Mindkettőnkkel az történt, hogy az egyik docens közölte velünk, „nyomorékoknak nincs helyük ebben a szakmában”. Bár több kurzust elvégeztem, és a szakdolgozatom is megvan, három és fél év után megszűnt a hallgatói jogviszonyom, mert ennek az illetőnek a tárgyából kilenc alkalom után sem sikerült levizsgáznom.

Újra Pest, újabb szaktechnikusi végzettségek – amikor Tóni négy éve hazaköltözött Szombathelyre, már három szakmája volt. Igaz, elhelyezkedni egyikben sem tudott. Laboránsként például felvették volna az egyik szombathelyi nagyüzembe, de az akadálymentesítés hiánya miatt a mintavételezés és a kiértékelés közti lépcsőkre sajnos nem lett végül megoldás.

Mindig volt munkája

Túl sok a volna Antal történetében, ám ő mindenkor a megoldást kereste kesergés helyett. Mindig volt munkája: dolgozott a Nem Adom Fel Alapítványnál és több telefonos ügyfélszolgálatnál. Azt mondja, legtöbbször a hangjából élt. Ezekkel a munkáltatóival szerencséje volt: maximálisan alkalmazkodtak hozzá.

– Amikor munkát kerestem, a személyes találkozásnál mindig előjöttek a gondok – meséli. – Én ezen már csak mosolygok. Az egyik munkahelyről viszont amiatt kellett eljönnöm, mert a munkáltatónak csak három évig jár támogatás a sérültek foglalkoztatása után. Számomra az is probléma, hogy a rokkantsági ellátás és a fogyatékossági támogatás mellett behatárolt az az összeg, amit még keresni lehet.

Tóni így folytatja:

– Sokan úgy gondolkodnak, hogy legyen megelégedve az a sérült, hiszen a „semmiért” kap több mint százezer forintot. De én erre az összegre nem úgy tekintek, mint megélhetésre, hanem mint kárpótlásra, az állapotommal járó pluszkiadások fedezetére. Ha sikerülne jól fizető munkát találnom, lemondanék a juttatásról, de ha egyszer lemondok, és aztán elvesztem az állásomat, nagyon nehéz lenne visszaszerezni. Addig meg miből élnék?

Önállóság

A hétköznapi önállóságra terelem a szót, Antal kertelés nélkül beszél erről is.

– Az önállóság mértéke attól függ, hogy mennyire van rám szabva a környezet, mennyi segítségre szorulok – magyarázza. – Ha idegenben vagyok, igyekszem a tárgyi feltételeket lehetőség szerint átalakítani. Otthon például meg van emelve az ágyam, így tudok róla felállni, mert a lábaim csak kevéssé hajlanak. A vécé alatt is két sor tégla van beépítve. A fürdőkád nálam nem játszik, zuhanyozóban viszont tudok tisztálkodni, ha van kapaszkodó. Igazából a zokni, cipő, pulóver, kabát fel- és levétele okozza a legfőbb problémát.

A közlekedés, ahogy minden sérült embert, úgy Tónit is kihívások elé állítja. A BKV-buszokra például nem lehet felszállni mopeddel. A modernizált villamosmegállókban viszont m­agas a peron, nem okoz problémát a be- és kigurulás. A metróvonalakon nincs mindenhol akadálymentes megálló, legfeljebb a négyesen.

A vonat – az megint újabb kihívás. A MÁV-nál 72 órával korábban kell jelezni az utazást mopeddel, holott Antal tudomása szerint a nagyobb állomásokon van a peronon hadra fogható emelő. Az ő életvitele nem igazán engedi meg a többnapos előregondolkodást, és ha el kell valahova jutnia, nem szívesen hátrál meg. Akadt is ebből konfliktusa jócskán: előfordult például, hogy megakadályozta az IC indulását, a rendőröket is ráhívták, de végül mégiscsak felszállhatott a vonatra.

Szombathelyen jó és rossz példákat is sorol az akadálymentességre. Van létesítmény, ahova be sem juthat a kereke­s­székes ember, van, ahol építettek rámpát, csak használhatatlan, de akadnak persze sikeres megoldások is.

Másokon is segíteni szeretne

Antal azok közé a mozgáskorlátozottak közé tartozik, aki önmagán és másokon is segíteni szeretne, tervez például egy kisfilmet, amely körültekintően rávilágít arra, melyik megoldás jó – és melyik olyan, hogy kár volt pénzt költeni rá.

– Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak, és szeretnék segíteni a sorstársaimnak, de azt is el kell fogadni, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen nem létezik olyan akadálymentesítés, amely mindenkinek egyformán tökéletes lenne. Vannak olyan sérültek, akik nem mernek segítséget kérni, míg mások durván elutasítják azt, aki jó szándékkal fordul hozzájuk. Ezért gondolom azt, hogy nemcsak az „ép” embereknek kellene érzékenyítő foglalkozásokat tartani, hanem a sérülteket is meg kellene tanítani arra, hogy hogyan és miben érvényesíthetik az érdekeiket.

Farkas Antalt most megint egy hasznos tevékenység találta meg: a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél dolgozik mentorként, a Korlátok nélkül pályázatban. Négy mentoráltja van, akik rövidesen alapeszközt és hozzá kiegészítő asszisztív eszközöket kapnak. Az ő fel­adata lesz, hogy a sérült emberek szükségleteihez állítsa be a számítógépeket, hogy könnyebben elérhető legyen számukra a köz­ügyek intézése.

Tóni elszánt és tudatos, összefoglalásképpen pedig azt mondja:

– Előbb-utóbb elérek mindent, amit akarok, ha törik, ha szakad.

És ha ez nem is sikerül minden egyes esetben, az csak azért fordulhat elő, mert vannak körülöttünk, akik másképpen gondolkodnak sérült embertársaink jogairól.