A nagyapám a barátom volt – Jaksa István szombathelyi festőművész unokájával beszélgettünk

Jaksa István festőiskolája Szombathelyen a MÁV – Haladás képzőművészeti szakosztályaként alakult, nemzedékek sorát tanította és nevelte a művészetek értékelésére és szeretetére. A járműjavítóban működő képzőművészeti kör legendás hírű volt. Tanítványai közé tartozik például Káldy Lajos, Drimmer László vagy Bősze János, aki a háború után Amerikában élt és dolgozott. De egykori növendékei között említhetjük Németh Pál „dobópápát” is, akinek a sport mellett egész életében megmaradt ifjúkorából, szenvedélyként, a festészet.

A Jaksa-körből indult Németh Mihály szobrászművész, akit a közelmúltban búcsúztattak Sárváron, vagy Rasperger József grafikus, aki az MMIK-ban évtizedeken keresztül rendezte, szervezte a Vas megyei képzőművészek kiállításait. Tanítvány a jelenleg Ba­latonkenesén élő Kisnémeth Ferenc grafikus, fotós, zenész is, aki a 60-as években volt a kör tagja. Ő nemcsak a gyakorlati tudásra emlékszik, ami a Jaksa-műhelyben megszerezhető volt, hanem a szellemi ráhangolásra, művészi tartásra, amiből a pályáján végig merített. Kiemeli, hogy a tanítási módszerében a helyreigazítás sem volt bántó, mert társként kezelte a tanítványait, és az elismerést, biztatást tartotta a legfőbb motiváló erőnek. Hagyott kibontakozni mindenkit. A műtermi munkát gyakran a természetben folytatták, ahol plein air vázlatok készültek.

– Idén nagyapa születésének 125. évfordulója van, és március 29-én lesz a halálának 82. évfordulója. Ismerősök, tanítványok, barátok közös ötlete volt, hogy a Welther Károly utca 32. szám alatti házra, ahol lakott, készüljön emléktábla. A kivitelezését Veres Gábor szobrászművész támogatásával Somogyi Tamás művésztanár, a művészeti szakgimnázium oktatója vállalta – tudjuk meg P. Kalmár Máriától, Jaksa István unokájától. A régmúltról azt meséli, hétéves korától együtt laktak a nagypapával.

– Az édesapám eltűnt a fronton, ezért ő nekem apa és nagy­apa is volt. Nem meséket, hanem útleírásokat olvasott nekem. Nagyon életrevaló ember volt, széles érdeklődési körrel, verseket írt, zenét szerzett, sok hangszeren játszott, pedig nem ismerte a kottát. A tanítás volt az élete közepe. Az ötévestől a hatvanévesig mindenféle korosztállyal foglalkozott, szeretettel volt mindenki iránt, rá is szeretettel emlékszik mindenki. Rajzolást, festést tanított, sokat voltam vele a műhelyben. Édesanyám dolgozott, ezért iskola után a nagyapa műhelyébe mentem, én is rajzoltam, festettem. Középiskolába Budapestre mentem a képző- és iparművészeti gimnáziumba, az iskolának most a Műcsarnokban van kiállítása. Aztán érettségi után mégsem foglalkoztam művészettel, most, nagymamaként az unokáimat tanítom rajzolni és festeni. Öt- és nyolcéves kislányok, akik ezt nagyon szeretik, akkor is, ha nálam vannak, akkor is, ha én vagyok náluk.

Kalmár Mária azt is szívesen idézi fel az emlékei közül, hogy a nagyapjával sokat jártak vendégségbe Krenner doktorhoz, a Rum-kastélyba, Vasvárra, ahol szakkört is vezetett.

– A nagyapám a barátom volt. Édesanyámat nagyon szigorúan nevelte, de velem más volt: melegen, megengedően viszonyult hozzám. Akkor is ott ültem az asztalnál, ha nagyapához jöttek vendégek. Volt egy barátja, aki tengeralattjárón szolgált, engem mindig lenyűgözött, amiket mesélt, például hogy milyen egy periszkóp, hogy nézünk bele, mit látunk… Nagyapám élete végén sok festményét elajándékozta, olyanokat is, amelyek számomra kedvesek voltak. Csak néhány kisebb képem van tőle, portrék, tájképek. Kerültek művek a Szombathelyi Képtárba, a vasvári Békeházba. Amikor kiállítása volt, több helyről szedtük össze az anyagot. Idén ősszel a Berzsenyi Dániel Könyvtárban lesz kamaratárlata, megint kölcsönözni kell a képeit barátoktól, ismerősöktől is.

A Jaksa István művészetéről szóló kiadvány bevezetőjét az unoka, P. Kalmár Mária írta. Németh Mihály szobrász vallomását is idézi benne, aki a Jaksa-műhelyben tanulta meg, hogy „a művészethez vezető útra nem félrecsapott svájcisapkával, lobogó sállal, pipával hadonászva kell rálépni. A kiválasztott példakép szellemiségének közelébe csak tiszta alázattal kerülhetünk. Ebből a meleg, tiszta fészekből hoztam magammal azt az egyszerű tisztánlátást, amellyel az utamba kerülő álproblémákat könnyedén átléptem vagy észre sem vettem. Jó érzéssel gondolok öreg Mesteremre, s a Tőle kapott útravalóból még ma is szemezgetek. Meggyőződésem, hogy Jaksa István makacs realista alapállásával kerülhettem az archaikus görög csoda és Medgyessy Ferenc »tőmondat szobrainak« közelébe… Hálás vagyok érte.”