Nem kérdezték, van-e náluk elvámolnivaló, de azt igen, van-e náluk fegyver – Egy szombathelyi fotós kalandjai

A régóta dédelgetett álom az volt, hogy barátjával, Soós Ottóval eljussanak a Krím félszigetre, évekig gyűjtögettek rá, de kitört a háború, és Oroszország 2014-ben elcsatolta Ukrajnától. A fiúk azonban nem tettek le a tervükről, keresték a lehetőségeket. A Krím közelebb eső határát lezárták. A félsziget alsó csücskébe el tudtak volna jutni Oroszországon keresztül, de 1300 kilométeres kerülővel, és olyan pecsétet kaptak volna az útlevelükbe, ami kizárta volna őket Ukrajnából. Ezért új célpontot választottak: könnyebben elérhető Odessza lett a Fekete-tenger parti nyaralás netovábbja, úgy gondolták, ott biztonságban lesznek. Egy harmadik útitársat kerestek, a korábban bevált módszer szerint: nem fiút, hanem lányt, mert – milyen érdekes! – „egy lány máshogy látja a dolgokat”, új nézőpontokat hoz, és „rendes mederben tartja a dolgokat”. Közzé tették a Facebook-on, hogy várják annak a jelentkezését, aki elég bátor velük menni Odesszába, így került a történetbe Szalai Andrea.

Felkészülés gyanánt az interneten olvasgattak a terepről, és találtak olyan felhívást, hogy turisták ne látogassák azt a megyét, mert 442 kilométerre, Kijevben van a legközelebbi segítség, de természetesen ez őket nem tántorította el. Előzetesen kigyűjtötték a szállásokat, látnivalókat, és abban a nyugalomban voltak, hogy ennél jobban ezt nem lehet megszervezni. Bexter egy szép nap reggelén, alvás nélkül, éjszakai műszak után beesett a volánnál ülő Ottó mellé a terepjáróba, és nekivágtak a 4500 kilométeres útnak. Nagybányánál megszálltak egy meleg vizű patak partján, ami idilli kirándulóhely volt, éppen ötezer román ünnepelt ott a völgyben, de estére elmentek, így tudtak vadkempingezni. A második napon elfogyott a kenyerük, úgyhogy lementek a faluba. Senki nem beszélt angolul, viszont sok volt a kóbor kutya, nem volt könnyű az élelmiszer beszerzés.

Gyönyörű tájakon haladtak át, megfigyelve a településeken, hogy nincsenek csatornafedelek, nincs gázvezeték (ahol mégis, ott függőben, a levegőben vezetve, nem a földben), nincs vízvezeték, hanem közkutak vannak, onnan hordják kannákban az innivalót és a fürdéshez, mosogatáshoz valót. Eljutottak a Sárkányok kertjébe, ami egy nagyon érdekes, magas geológiai képződmény, a turisták által nem felfedezett hely. A vetített kis film szerint strandpapucsban túráztak. Találtak egy kísérteties barlangot, amibe muszáj volt bekíváncsiskodni, kétszáz métert mentek benne lámpa nélkül, telefonokkal világítva. Régen kiépített szénbánya volt, de a támfalakat, a síneket már kiszedték, tulajdonképpen életveszélyes volt. Egyszer csak ezt felismerték, és akkor visszafordultak. Ezután felkeresték a Bánffy-kastélyt, amit a világ első tíz leglátogatottabb szellemkastélyaként népszerűsítenek. A második világháborúban kórház volt, sokan haltak meg itt. Most magyarok restaurálják, sok a munka, kevés a pénz. Állandó és időszaki kiállításokat rendeznek benne, szellemekkel nem sikerült találkozni.

Az utak szélesek, szépen aszfaltozottak, felfestések nincsenek, de 3-4 autó is elfér egymás mellett, lehet előzni, a helyi szokások szerint előzékenyen lehúzódik a szembe jövő. Gyakori, hogy lovas szekerek jönnek szembe, szállításra és közlekedésre is használják még őket. A nagyobb kereszteződésekben még ma is állnak a korábban használt ellenőrzési pontok kis épületei. Megtörténik egy kanyargós szerpentinen, hogy jelzés nélkül egyszerűen elfogy az aszfalt az útról, és kavicsoson lehet tovább hajtani. A városokban a járdán vannak a csatornafedelek, tehát az alá fektetik a csatornát, nem az úttest alá, könnyebb bontani. A következő kemping Kolibicánál annyi volt, hogy egy rétre kiraktak egy vécét és egy zuhanyzót, még fizettek is érte, de álomszép volt a tópart, ötcsillagos hotel nem adta volna ezt az élményt.

Moldovába akartak eljutni, ezért át kellett kelni a Kárpátokon. A hegyekben legyűrték a kanyarokat, emelkedőket, lejtőket, aztán eléjük tárult a román alföld, és a szegénység az elhanyagolt tájon. Bexter azt mondta: „Egyre keletebbre egyre inkább semmi nem volt”. A határon számtalan papírt kellett kitölteni, és pénzeket lefizetni a továbbhaladásért. A kirakott táblák szerint tilos volt a fotózás, videózás, ezért erről nem születtek képek, csak a szabadon elbeszélt emlékezet őrzi a történteket. Moldova egyetlen kempingje egy picike falu egyik házának hátsó kertjében volt, mire odaértek, már egy busznyi cseh sátorozott ott, alig találtak egy kis helyet a magukénak. Google Translate segítségével beszélgettek a házi nénivel, egyikük is, másikuk is beírta a fordítóba, hogy mit akar, így megegyeztek. Nyugalmuk azonban éjszaka nem volt, mert a társaság egy részeg tagja egész éjjel fennhangon fűzött egy nőt, és semmilyen nyelven nem lehetett leállítani.

A leghosszabb nap az ötödik volt, 130 kilométer Odesszáig, de nem a távolság, hanem a kalandok miatt. Rossz utakon mentek, acélból hegesztett tankcsapdákkal találkoztak, mikor egy hídhoz értek, és a hídfőnél AK gépkarabélyokkal álltak a katonák. Megkérdezték, hol vannak, a katona azt a meglepő választ adta: „A nyugati határon”. Miközben ők még sohasem voltak ennyire keleten. Ez gyanús is volt, félreállították őket. A sofőr Ottót beküldték az ellenőrzési pont épületébe, ők kint vártak az árnyék nélküli forróságban. Már nagyon aggódtak, egy óra eltelt, és Ottó még sehol, majd egyszer csak kiszólt az ajtón: „Gyertek be, itt van légkondi!” Odabent egy 160 kilogrammos Szergej töltötte ki csigalassúsággal a papírokat, és beszedtek tőlük 150 eurót, amiről csak sejtették, hogy esetleg vízum, útdíj, híddíj lehetett.

Amint kiderült, a Dnyeszter Menti Köztársaságba értek, ami egy fél megyényi, hosszúkás terület Moldova és Ukrajna között, saját pénzük van, saját rendszámaik, a kocsikon a saját piros-zöld-piros sávos zászló. Megelőzően ezzel nem találkoztak az útikönyvekben, nem volt olyan térképük, amin ez a kis ország rajta lett volna, ezért is döbbenetes volt számukra a határon a helyzet. A benzinkutak elfogytak, amit meg mégis találtak, ott semmilyen pénzt nem fogadtak el, csak a helyi valutát, elküldték őket a legközelebbi bankba, hogy váltsanak. Hol lehet a bank? Úgy találták meg a főteret, hogy ott állt egy Lenin-szobor. Miután lett helyi pénzük, éttermet kerestek, ajánlottak is egy jót, ami azonban felettébb gyanús és furcsa helyen volt, eszükbe jutott, hogy így kezdődik néhány horrorfilm. De a hely rendben volt, szép cseresznyefából faragott bútorokkal. Igaz a pincér nem beszélt angolul, de felhívta egy barátját, aki viszont tudott, úgyhogy neki mondták el a rendelést a telefonba, ő pedig lefordította a pincérnek, mit akarnak: sült húst krumplival, salátával, jó volt.

Az ukrán határon azt nem kérdezte senki, hogy elvámolnivalójuk van-e, de azt igen, hogy van-e fegyverük. Odesszában csodálkozgattak az emberek au EU-s rendszámú kocsijukon, nem igen jár errefelé ilyesmi, kérdezték, mi az a Hungary. Ez Ukrajna ötödik legnagyobb városa, a haditengerészet fontos központja, egymás mellett él a milliós városban a régi és a luxus, a putrik és az üvegpaloták, a szakadt Ladák és a legújabb autók. A kikötőben nem voltak szimpatikusak az arcok, ezért délebbre mentek szállást keresni. Minden cirill betűkkel van kiírva, és Bexter generációja már nem tanult orosz nyelvet. A feliratokat az azonos betűsorok gyakori ismétlődése alapján tudták értelmezni, hamar rájöttek, hogy a házakra kitett kis táblácska azt jelenti, amit nálunk a „Zimmer Frei”. De egyik helyről elzavarták őket, a másik helyen verekedés volt, sok viszontagság után a sokadik kiadó szobát végre megkapták. A Fekete-tengert még nem látták, de tudták, hogy már a közelben van.

Másnap egy négy csillagos hotelbe mentek tíz méterre a parttól. A víz nem volt fekete, de megvalósult egy gyerekkori álom: látni a Fekete-tengert, lemenni hozzá a homokfalak alá a falépcsőkön. Nagy szél korbácsolta a hullámokat, és a három magyar fiatal egy felfújt homárral csapott a vízbe. Nagyon élvezték. Az orosz étlapról aztán rendeltek valahogy egy tintahal tálat, hármat hoztak ki. Rendeltek még spagettit és csirkét is, végül megállapították, hogy a vacsora sokkal drágább, mint maga a szállás, de lehet, hogy ez a viszki miatt volt.

Ukrajna elhagyása sem volt kalandmentes, a román határon teljesen szétszedték az autót vizsgálat céljából. Karácsonykőn foglaltak előzetesen helyet éjszakára, de ez valahogy nem rögzült a rendszerben, úgyhogy menni kellett még 75 kilométert hegyen-völgyön, mire sátrat vertek egy erdő mellett, ahol meg maci-veszély volt, de nem lett baj. Romániában megnézték Szovátát és környékét, a lenyűgöző Békás-szorost, ahol azonban búcsúi hangulat alakult ki a sok vásáros bódé miatt. A Gyilkos-tó csónak-dodzsemje után a Parajdi sóbányában az lepte meg őket, hogy van lent a mélyben teniszpálya és kávézó is, valahogy el kell tölteni az időt azoknak, akiknek orvos írja fel az asztmájuk miatt a napi több órás ott tartózkodást.

Fürödtek aztán a melegvízű Medve-tóban, aztán befizették magukat medve-lesre a medve akadémián, amit egy helyi fotós alapított. Nyolc főt visznek fel némi térítés ellenében két Landroverrel, lehet figyelni, várni a macikat, és ők jönnek. Akár 13-14 medve is legel egy karnyújtásnyira, de nem szabad hozzájuk érni, mert a vadon élő maci ugyan félős állat, de bármikor meggondolhatja magát, és akkor a kíváncsi emberből lehet a vacsora. Fájó szívvel bontottak sátrat, Bexter azt mondta ragyogó szemmel: örök élmény marad, és még az unokáiknak is mesélni fogják!