Spiegler Elemér emlékére: elment a napfényember

Az első forgatási nap nehezen indult. Márciusi előtavasz volt, fagyos, és nem a legjobb kedvű. Petőfi erre mondaná, inkább igyunk, mint lázadjunk. Feri eltökölt a kamerával, az aksi persze lemerült, pótlás sehol. Zoli áldott nyugalommal, ahogy szokta, elő­húzta a tartalékot a hátizsákból. Mindez persze nem maradt rejtve a főszereplő előtt, aki meg is jegyezte: – Ez a stáb?! Na, megérte százhárom évet élnem! A délceg tartású férfiú, a szombathelyi Spiegler Elemér felállt a konyhai székből. – Tibi! Nézzük meg azt a cseresznyefát, hátha él még… Menetel. Feri kézikamerával rátapad az ősz férfira, Zoli a másik géppel totálokat vesz, Elemér fiával, Tibivel a fához araszolunk. A hajnali fagyok erősek voltak, de talán maradt valami. – Na, ezt megnézem – pattintja fel az egyik rügyet a férfi. – Jól van, túlélte. Úgy, mint én a répaevést – nevet.

Ez valamiért megmarad bennem. – Az Endre hol van? – kérdi aztán. – A Gombás Endre, aki tolta nekem a sódert – mosolyodik el. – Na nem úgy, hanem valóságosan. Berakta a talicskába, én meg elhozhattam. Elmeséltem neki a házamban ideiglenesen állomásozó orosz katonák eseteit. Rögeszméjük volt az óra, azt kértek tőlem is. Mondtam, egy van, a csörgő. Jó, az is jó – mondták. Odaadtam. Mondták, ez nagy, nekik sok kicsi kell, az ebből hogyan lehet? Mondtam, sehogy, az külön szerkezet – na, ekkor lett tiszteletem. A végén még be is engedtek a saját konyhámba. Amikor disznót öltek, kihívtak az udvarra: Elemér, kapsz húst! Kaptam is!

A koncentrációs tábor után tényleg jól jött. A romokban álló Szombathely leginkább jóllakott embere lehettem azon a napon. Aztán elmentem a cipőgyárhoz, romok és romok, a belvárost elintézték a bombák. Az embereknek nem volt mit enniük. Nem volt semmi, még cérna sem. Ami maradt volna, azt a nyilasok elvitték. Áram- és vízhiány, ez volt az általános. De nálam volt villany! Na persze, az oroszok miatt… Egy nyamvadt égő világított, de az is csodaszámba ment.

Aztán Tibor célzatos kérdéseket tesz fel: – Papa, mikor vonultál be a muszra? Mikor vittek lágerbe? Miként élted túl? A kérdések a filmidő síkjába kerülnek. Filmidő, vagyis napok, hetek, hónapok a mérce. Három kérdés, három hónap: borzalmak, szenvedéstörténetek, humor, az erkölcs pusztulása és a remény feltámadása. Civilizáció és a Sátán kutyái. – Mit meséljek? Na, egy olyat, ami ma is fáj. A polgári kisvárosban, tudjátok, ahol az állomásnál stoppolni szoktak, szóval vittek a vagonokhoz minket, munkaszolgálatosokat. A suhancok meg ordibálták: büdös zsidók, elárultátok a hazát! Megmondom őszintén, nem értettem semmit. Az egyik nap még megbecsült cipész vagy, a másik nap meg büdös zsidó, és a koldus is leköp. Olyan gyűlölet áradt felénk, hogy már-már elhittük, bűnösök vagyunk.

Ahogy megy előre a forgatás, úgy lesz egyre égetőbb a stáb számára: mi legyen a slusszpoén, a végső kép, a zárósnitt? Miként vihető át mindaz, ami Spiegler Elemérrel és milliónyi társával történt? Aztán megegyezünk a legfontosabbakról: a film címét a naphoz – a Naphoz – kötjük, a végét pedig egy mosolyhoz, Elemér mosolyához. És eszembe jut az a megjegyzés a répáról. Azt még vegyük fel. – Kivittek minket egy kis német faluba dolgozni, nem messze a tábortól. Borzalmasan néztem ki a tífusz után, lehettem úgy harminc kiló. Na, masírozunk a faluban, függöny mindenhol.

Egy helyen nem, kopogott az üvegen az asszony. Vizet és ételt adott ki. Ha meglátják, lelövik. De nem látták meg, vagy nem akarták. Mert az őr éppen akkor eltűnt. Na, szedtük a répát a határban. Ettük, nyersen. Jó volt. Vittünk belőle a táborba, lebuktunk. Jött a tiszt, és hozta a botot. – Tolvaj zsidók, büntetés lesz! Aztán ütött. Fejre, én ösztönösen bemozdultam, a fülem felé ért a csapás, ömlött a vér. Nem ismételt. Ha megteszi, most nem beszélgetsz velem. Bosszú? Mi értelme lenne? Úgyis azt mondaná, hogy gyerekei vannak, parancsra tette, és persze meg­tévedt. Majd ítél a Mindenható és a lelkiismeret.

Szombathelyi zsidó temető, utolsó forgatási nap. A bejárati sírköveken világháborús golyónyomok, a márvány ferdén veri vissza a napfényt. A szomszédos iskola gyerekzsivaja abszurd módon visszhangzik a néma sírköveken. Elemér körbevezet, kalauzol. Neveket említ, hozzá sorsokat, történeteket. Családok a semmibe hullva, nyomtalanul eltüntetve. Valamikori művelt, városépítő szombathelyi polgárok, majd csendőrvilág, nácik, nyilasok, vagonok, gázkamrák. Tűz a nap, izzik a márvány. – Előbb-utóbb mindenki ide jut – mondja Elemér. – Ide jut, aztán vagy elszámol az ő urával, vagy ő vele – biccent. Lassan függönyt húz az alkony, és megint itt a filmidő. Barátunk, Spiegler Elemér a napokban 106 évesen elhunyt. Csendesen, fájdalom nélkül, megbékélve. Elhunyt? Ami biztos, halhatatlanná lett.