Horváth Róbert sosem mondott le sem a saját sem más életéről

Robival hosszú ideig ápoltunk nagyon jó munkakapcsolatot. Mindent tudott a sérült gyermekekről és arról, hogy hogyan lehet őket fejleszteni. Szakmai kérdésekben mindig készségesen tájékoztatta a sajtót, a közvéleményt. Aztán egyszer csak eltűnt, és nagyon rossz hírek érkeztek felőle. A minap a Szakosított Szociális Intézet egyik rendezvényén az intézmény lakói kedves műsort adtak.

Éneklő csapat

Az éneklő csapatban láttam meg Horváth Róbertet. Nagy örömömre szívesen vállalt egy beszélgetést, melynek során a kedves, vidám, önmagán is viccelődő régi Robi köszönt vissza. Az elmúlt keserves évek emlékéből csak annyit venni észre, hogy néhány bonyolultabb szóba belegabalyodik, s nevetve javítja ki önmagát.

– 2014 júniusában, ott az iskolában én meghaltam – vág a történet közepébe. – Minden életjelenségem megszűnt. Agyvérzésem volt, és a szívem is felmondta a szolgálatot. Kollégák élesztettek újra, aztán a mentők, hat hétig voltam az intenzíven. Nem tudtam beszélni, aztán megszólaltam – németül. Utána is még sokáig nagyon nehezen sikerült kifejezni magamat. Sopronban, majd a szombathelyi rehabon is nagyon sokat foglalkozott velem gyógytornász és logopédus is. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy el tudom magam látni, hazajövök. Úgy éreztem, hogy nekem van még feladatom, s mindenképp dolgozni szerettem volna. Februárban újra jelentkeztem munkára az iskolába. Négy végtagra bénult, beszédképtelen gyerekek fejlesztését végeztem zeneterápiával, masszázzsal. Később egy csoportot is létrehoztunk a részükre. Egy asszisztens segítségével sokféle fejlesztő foglalkozást végeztünk. Például csináltunk egy táblát, amin mindenkinek rajta volt a mondókája. Amelyik gyerekre sor került, annak a dalát énekeltük, ritmushangszereket ütögettek mellé. Meséltünk nekik, amikor jó idő volt, néhány szakiskolás gyerek segítségével sétálni vittük őket a parkba, a zöldségeshez. Közben a beszédem állandóan javult.

Amikor Róbert elérte a szükséges ledolgozott évek számát, élt a lehetőséggel és nyugalomba vonult.

Otthon

– Úgy kezdődött az egyedülálló életem, hogy kinéztem magamnak egy kutyát: ő segített, hogy ne legyek egyedül. A családi házzal nehezen bírtam, így egy kolléganő hetente egyszer eljött és kitakarított. Amikor ő végigvonult a házon, szép tiszta lett minden.

Csakhogy egyszer megtörtént a baj: Robi elesett a konyhában, ott feküdt sokáig, s csak órák alatt tudott elkúszni az ágyig. Ekkor döntötte el, hogy beköltözik egy olyan helyre, ahol etetik, ellátják. Elkeseredést hoztak az első hetek, ám egy napon, amikor egy baráti vacsoráról tért vissza, a portánál úgy érezte: itthon van.

Művészeti kör

A művészeti kört először mikuláskor szervezte meg a társaiból. Tizenheten léptek föl akkor aki csak mozogni tudott, eljött a próbákra. Sokan nehezen nyíltak meg, de aztán szépen elkezdték énekelni a gyerekdalokat, s hozzá verseket is kerestek. A karácsonyi műsorra már az önálló verstanulás is sikerült, a farsang pedig fergeteges sikert hozott. Együtt énekelte az alkoholbeteg és az értelmi fogyatékos: Mindenkinek van egy álma! Március 15-re Kossuth-nótákat tanultak.

– Reméltük, hogy páran bekapcsolódnak, és a végén mindenki együtt énekelt! – idézi fel az élményt a „gyógyíthatatlan” gyógypedagógus. A kis csoporttal már Acsádon, egy kulturális bemutatón is szerepeltek. Már a tehetségek is megmutatkoznak: Teri néni szépen szaval, a 42 éves, világtalan Zsiga pedig olyan szépen énekli az Esti dalt, hogy Robi most énektanárt akar felkérni, hogy foglalkozzon vele.

Cigarettára gyújt: ez az egy szenvedélye volt mindig, amiről ma sem tud lemondani, pedig azt mondják, már nincs szívizma. De csak 9-11 szálat oszt el naponta. Cukorbeteg is, nehezen mozog, de a rollátor segít. 66 évesen nem perel a sorsával. Elmeséli, talán a véletlenen múlt, hogy még főiskolásként bekerült a kisegítő iskolába, ahol egyből érezte, jó helyen van.

Múlt

Gyógypedagógus lett, orvos társakkal együtt úttörő szerepe volt 1994-ben a korai fejlesztő létrehozásában, majd az Aranyhíd Nevelési-Oktatási Integrációs Központ megszervezésében, amely egységes ellátást biztosított a 0–24 éves, fogyatékkal élő gyermekek, fiatalok számára. 2017-ben, Szent Mártonkor megkapta a város Pedagógus Életmű díját – az unokaöccse vezette az átvételhez. Amikor erről mesél, elhomályosodik a szeme: az egész sportház felállva tapsolt…

Lassan búcsúznunk kell, Róbertet várják a vak lakók, akiknek regényeket olvas fel.

– Milyen most az iskola? – kérdi hirtelen, mohón, aztán hozzáteszi: – Mindegy is már… A régiekkel tartjuk a kapcsolatot, össze szoktunk jönni. Az egészből az maradt meg bennem, hogy nekem jó életem volt. Annyi élményünk volt!