Segíts magadon, avagy a lelki alkímia

A szív-fémforgácsokból aranyat varázsolunk, de nem egy pálcát lobogtatva, vidáman kurjongatva, hanem kőkemény munkával, önismerettel, némi befordulással és önnön lelki pokolbugyraink végigjárásával. Mert az évek nem múlnak el nyomtalanul, s megannyi nehézségen, fájdalmon, csapáson csak úgy tudunk átvergődni, ha lenyeljük, elfojtjuk azokat.

Nyeljük-nyeljük a gombócokat, amelyek ideiglenesen valóban eltűnnek, ám évekkel később újra előbukkannak: betokosodva, elgennyesedve, hatalmasra duzzadva. Elmenekülhetünk a boncolás elől, ám ez nem megoldás, és eljön a pillanat, amikor elönt minket az áradat, amely elől vad vágtában szaladtunk.

Szembenézni ezzel nehéz feladat. Ám a feltörő könnyek, a sebek kipucolása, a sérelmek elengedése és a megbocsátás – elsősorban önmagunknak – csodákra képesek. De ez nem kevés fájdalommal jár, feltörő, zokogásba fullasztó könnyekkel. Ahhoz, hogy felépüljön álmaink stabil vára, le kell rombolnunk a régi, düledező falakat.