Átélt földrengést, látott lavinát, de meghódította a Himaláját a szentgotthárdi fogorvos

Az emberek, ha szabadságot vesznek ki, akkor általában azt kikapcsolódás céljából teszik, a kikapcsolódás alatt pedig az esetek túlnyomó többségében a pihenésé a főszerep. Egy hét a Balatonon, egy közkedvelt wellnessközpontban, vagy a tengerparton csodákat tud tenni. A szentgotthárdi dr. Háklár Mónika nem egy átlagos fogorvos, és nem is egy átlagos ember. Imádja a különböző extrémsportokat, és sokat már ki is próbált: volt raftingolni, canyoningolni, ejtőernyőzni. Ám ezúttal egy hatalmas projektbe vágta a fejszéjét, amit akár szó szerint is lehet érteni, hiszen, ahogy arról korábban már hírt adtunk, meghódította a Himaláját.

Mónika részletesen mesélt lapunknak a Nepálban szerzett élményeiről, és a nem mindennapi túra körülményeiről.

- Az előzmény egészen kis koromra vezethető vissza, amikor nem is elsősorban a hegyek vonzottak, hanem ha megláttam egy nagyobb falat, késztetést éreztem, hogy megmásszam – kezdte a legelején érdeklődésünkre dr. Háklár Mónika. – Három évvel ezelőtt kezdtem el falmászással foglalkozni, először Budapesten, majd Ausztriában végeztem el különböző tanfolyamokat, és gondoltam, hogy ezt érdemes ilyen irányban továbbvinni. Először az orfalui Rába-vidéki Szlovén Kulturális és Turisztikai Egyesülettel mentünk el a Triglavra (2864 m), amit két nap alatt másztunk meg. Maga a táj, a környezet varázslatos, az emberek a hegyen kedvesek voltak, hihetetlen jó élményt nyújtott. Mivel rengeteget adott, egyből tudtam, hogy ezt mindenképpen folytatni akarom. A Facebookon találtam meg a Magyar Kaland-Sport Egyesületet – egyébként rengeteg csoport van, akik túraszervezéssel foglalkoznak, többek között a Himalájára is – az ő ajánlatuk volt a legszimpatikusabb, és gondoltam jelentkezem. Ezek a túrák egyébként már majdnem egy évvel előre meg vannak hirdetve, én pont a születésnapomon, október 22-én jelentkeztem be, a repülő pedig április 22-én indult. Az optimális időszak, amikor a Himalájára érdemes menni, az április-május, és október-november.

Szükséges volt ehhez valamilyen előképzettség?

Nekem is pont ez volt az első kérdésem, mondtam, hogy ugyan van tapasztalatom, mert a Triglav mellett Ausztriában is több hegyen is túráztam, de azok mind 3000 méter alattiak voltak. Azt mondták, hogy gyakorlatilag semmilyen előképzettséghez nem kötött, viszont egy sportos fizikumot mindenképpen megkíván a helyzet. Megkaptuk a felszereléslistát, hogy mire lesz szükségünk. Nagyon segítőkészek voltak, szinte bármikor hívhattuk őket, és mindig tudtak információval szolgálni, hogy mi az, amit mindenképpen vigyünk, illetve mi az, amit ott helyben is be lehet szerezni. Elküldték a túratervezetet, meg volt határozva, hogy egy adott időpontban Nepál fővárosában, Katmanduban kell lenni. Nem volt megkötve, hogy együtt utazzunk, de végül két ember kivételével az egész csapat együtt repült Katmanduba.

Elég volt az említett hat hónap a felkészülésre?

A legnagyobb erőfeszítés a felszerelés beszerzése volt, ezzel két-három hónapot biztos, hogy eltöltöttem. Nagyon sok minden Magyarországon nem is elérhető, ilyen például a magashegyi bakancs is, amit női méretekben különösen nehéz találni. Volt néhány köröm Ausztriában, az ajánlott márka legközelebb Bécsben lehetett kapni, úgyhogy többször voltam próbálni, de végül Spanyolországból kellett megrendelnem. A súlykorlát miatt az sem volt mindegy, hogy miből mennyit viszünk. Azt az információt kaptuk, hogy 15 kilónyi felszerelést visz a serpa, a többit pedig mi. Már ott Katmanduban derült ki, hogy ez mégsem teljesen így van, mivel csak 12,5 kilót visz a porter, ezért egy kis újratervezést kellett eszközölni már a legelején. Az orvosi vizsgálatokat mindenki maga intézte el még otthon, én is mentem kisebb felülvizsgálatokra, vérvételre, hiszen azért elég sok kontraindikációja van a magashegyi hegymászásnak. Védőoltások közül is voltak ajánlottak, de mivel elég sokat utazom, ezért a többségét már megkaptam korábban.

Mennyi időt vett igénybe az utazás?

A magyar túravezetővel együtt összesen tizenegyen vágtunk bele a kalandba. Bécsből indultunk, Isztambulban szálltunk át, ami nagyjából kétórás út volt. Törökországban viszont hét órát időztünk a reptéren, onnan pedig már egyenesen Nepálba repültünk, ami elvileg hétórás út, de egy kicsit késtünk, mivel megközelítőleg nyolc órát voltunk a levegőben. Katmanduban két napot töltöttünk egy előre lefoglalt szálláson, amit szintén az egyesület intézett. Ők együtt dolgoztak egy Trekking Team nevű csapattal, akik sok mindenben segítették a dolgunkat, és voltak nepáli kísérőink is. Két nap után elindultunk a manthali reptérre. Az előzetes tervek szerint Luklába mentünk volna, de itt is átszervezésre volt szükség, mivel lezárták a belföldi repteret. Így kénytelenek voltunk átmenni a legközelebbi reptérre, ami egy körülbelül hétórás út volt, de háromnak ígérték.

Hogy épült fel a túra, mikor felértetek a hegyre?

A repülő végül elvitt minket Luklába, ami 2850 méter magasan van, és onnan kezdődött a tényleges kaland. Kellett tartaléknapokat is tervezni, hiszen számolni kellett azzal is, ha elromlik az időjárás, akkor nem tudunk haladni, de maga a túra hegymászással együtt 16 napig tartott, összesen pedig 22 napot voltam Nepálban. Az első nap Luklából Phakdingig mentünk, ami egy viszonylag könnyebb szakasz, mivel jobbára lefelé haladt az út. A második nap Phakdingból kellett Namche Bazarig eljutnunk, ami már egy jelentősebb szintemelkedéssel járt, ekkor 3443 méternél jártunk. Itt következett az első akklimatizációs napunk, ami azt jelenti, hogy nem mentünk egyből tovább az útvonalon, hanem itt megmásztunk egy 3880 méter magas hegyet, majd visszaereszkedtünk, és az éjszakát Namche Bazarban töltöttük.

Minden településen vannak alaptáborok?

A főútvonal mentén gyakorlatilag nem kellett sehol sem sátrazni, úgynevezett teaházakban volt a szállás. Azért az látszott, hogy a helyiek berendezkedtek a turizmusra, de nem kell nagy luxusra gondolni. Vezetékes víz ebben a magasságban még volt, a házak kőből épültek, melegvizet ugyan pénzért lehetett kapni, de fűtés az sehol sincsen. Egyetlen egy központi helyiséget fűtenek be, az ebédlőt, ahol mindenki megmelegedhet, majd szépen mehetett vissza a fűtetlen szobába a hálózsákjába. Egészen az Everest Base Campig (5365 méter) ezek a teaházak szolgáltak szállásul, egyedül, ahol sátrazni kellett az Island Peak előtti Island Base Camp volt, de oda már a tizenegy főből csak hárman mentünk, a többiek az Everest Base Camptől elindultak lefelé, ők két nappal korábban el is repültek Katmanduból.

A hőmérséklet hogyan alakult a túra alatt?

Azt bátran mondhatom, hogy az időjárás szinte végig kegyes volt hozzánk. Luklában napközben olyan 20 fok körüli hőmérsékletet lehetett mérni. Katmanduban nagyon meleg volt, 26-28 fok jelentette a minimumot. Az éjszaka viszont mindenhol hideg volt, de Namche Bazar volt az első olyan pont, ahol igazán lehetett fázni. Az utolsó nap hó is esett, amikor pedig az Island Base Campnél sátorban aludtunk, reggelre a hálózsákunk megfagyott. A közel 6200 méteres Island Peaken például az átlaghőmérséklet mínusz 10 fok körül mozog, de az erős szél miatt a hőérzet olyan mínusz 20 fokot is elérheti.

Akadtak, akik rosszabbul viselték a túrát?

Igen, sajnos voltak. Ami nagyon nehezíti az egészet, az a magashegyi betegség. Akklimatizálódni kell, mint azt említettem, Namche Bazarban volt már egy akklimatizációs napunk, a következő Dingbochéban volt. Elég szigorú szabályok vannak, hogy miért nyúlik el ennyire ez a túra. Ketten voltak közülünk, akik az alaptáborig sem jutottak el, ők nagyon rosszul voltak, ezért muszáj volt lejjebb menniük. Ilyen esetekben az egyik nepáli túravezető kíséri le őket. Szerencsére csak azután mesélték el a rémtörténeteket, miután teljesítettük a túrát: tavaly voltak, akik agyödémát, tüdőödémát kaptak. Tehát, a viszonylag enyhe tünetektől egészen a súlyosig tudnak változni. Nekem szerencsére csak kisebb balesetem volt: elcsúsztam, és sokáig volt egy fekete folt a lábamon. Én is szedtem aszpirint a fejfájásra, aminek vérhígító tulajdonsága van, ezért gyógyult nehezebben.

Voltak holtpontjaid az utazás alatt?

Az első nehezebb szakasz az akklimatizációs nap volt Dingbochéban, amikor először mentünk 5000 méter fölé. Itt öten másztunk meg egy 5050 méter magas csúcsot. Lefelé már éreztem, hogy nagyon fáradok. Kicsit fordítva működik az időjárás, délelőtt van szebb idő, akkor jobban süt a nap, délután jönnek a felhők, amitől elég párás lesz a levegő, ezért nagyon csúszik minden. Itt is volt egy-egy kisebb esésem, szerencsére nem történt semmi baj. Ott éreztem azt, hogy nagyon sokat kivett belőlem. Ráadásul az evéssel is voltak problémák, mivel ilyen magasságnál már a keringés is átrendeződik. Először azok a funkciók szenvednek csorbát, amik úgymond kevésbé fontosak, mint például az emésztés. Sokszor érzi az ember, hogy nagyon éhes, sok szénhidrátot vittünk be, mert kellett az energia, viszont közel sem bírtunk annyit enni, amennyire szükség lett volna. Minél magasabbra jutottunk, annál nehezebb volt a levegővétel is, de oxigénpalackot nem kellett használnunk. A légköri nyomás a magassággal exponenciálisan csökken, a levegő ritkább lesz, a gázok százalékos aránya változatlan marad, de a mennyiségük csökken, azaz az oxigénnyomás is exponenciálisan csökken. 5000 méter felett körülbelül fele a tengerszinten mért nyomásnak, Island Peak-en már csak olyan 45%-a.

A másik mélypont az Island Peak megmászása volt, amit úgy kell elképzelni, hogy az utolsó lakott településtől, Chukhungtól egy körülbelül háromórás út vezet az Island Base Campig. Ott volt egy gyorstalpaló, ahol megtanultuk használni az eszközöket: a mászógépet, az ereszkedőnyolcast. Megmutatták, hogyan biztosítsuk magunkat. Hat óra körül volt a takarodó, éjfélkor keltünk, majd hajnali egykor, fejlámpával a fejünkön vágtunk neki a hegynek. Négy szakaszból tevődött össze ez az expedíció, az elsőnél nagy sziklák keveredtek kis kövekkel, nagyon sok porral, szinte minden labilis volt. Gyakorlatilag, amit láttunk, hogy sorakoztak a fejlámpások felfelé a hegyen. A második etapnál megkezdődött az egybefüggő sziklatömeg megmászása. Itt a pára végig le volt fagyva, ezért nagyon csúszott, a bot is hátráltató tényező volt, amit még cipeltünk, de a leereszkedésnél már jól jött. A harmadik szakasz az már az örök hó birodalma volt. Az első olyan pont volt, ahol szakadékokon mentünk át alumíniumlétra segítségével. Az egyik szakadék kicsinek számított, ezért nem helyeztek oda létrák, azt át kellett ugrani. Az utolsó résznél szintén másztunk, ekkor már mindenkinél volt jégcsákány, és hágóvas. Ez egy nagyjából 300 méteres, szinte függőleges jégfal volt, amit másfél óra alatt teljesítettünk, de ez rengeteget kivett belőlem. Ez volt a legmagasabb pont, ahol jártunk, 6189 méter. Az utolsó holtpont az a hegyről lefelé volt. Két hétig mentünk felfelé, és konkrétan két nap alatt értünk le. Namche Bazarnál már le is betegedtem, belázasodtam, hangom sem volt, és a maradék utat úgy kellett megtennem.

Az egész túra egy nem mindennapi, és nem is veszélytelen vállalkozás. Találkoztál különösen extrém helyzetekkel?

Igen, lavinát is láttam az Everest Base Campnél. Egy hatalmas morajlást hallottunk, majd mindenkinek a tekintete azt kereste, hogy honnan indult meg a hatalmas hótömeg lefelé. Szerencsére az alaptábor nem volt veszélyben, hanem attól egy párszáz méterre történt az eset. Azt már az elején tudni lehetett, hogy nem kockázatmentes vállalkozás, és egy nagyon komoly extrémsport biztosítást kellett kötni, ami például a helikopteres mentést is magába foglalja. Enélkül nem is lehet nekivágni az útnak, ez kötelező volt. Még fel sem indultunk a hegyre, mikor az első nap Katmanduban egy földrengést is átéltem. Ez annyira nem volt ijesztő, mert pontosan tudtam, hogy Nepál egy olyan hely, ahol gyakran fordul elő hasonló. Ez egy 4,7-es erősségű földrengés volt, éjjel arra ébredtünk, hogy mozognak a bútorok, mozog az épület, de szerencsére senki sem esett pánikba, és az épületekben sem esett semmilyen kár, még a vakolat sem hullott le.

Milyen időközönként tudtál hírt adni magadról az otthoniaknak? Hogy vártak haza?

Mivel évente rengeteg turista jár fel a hegyre, így a helyiek berendezkedtek az idegenforgalomra, a túraútvonalon lévő települések szinte mindegyikében voltak hotspotok, így folyamatosan tudtam tájékoztatni az itthoniakat a fejleményekről. A biztonság kedvéért, vettem egy nepáli SIM-kártyát is, ha bármi gond van, telefonálni is tudjak. Nagyon büszkék voltak rám az itthoniak, egy kis meglepetésbulit is tartottak, sőt zászlót, és egyedi pólót is csináltattak.

Már tervben van a következő projekt, vagy egy darabig elég a hegymászásból?

Mindig rengeteg tervem van, nagyon remélem, hogy nem ez volt az első, és utolsó túrám a Himaláján, mert hihetetlen volt megélni ezt az egészet. Európában viszonylag elérhető közelségben van a Mont Blanc, bár az nem ennyire magas hegy, de biztos vagyok benne, hogy rettentő nagy élmény lenne az is. Az ember ilyenkor teljesen kikapcsol, teljesen elfelejti a külsőségeket. Talán, az élménybeszámolóm mások kedvét is meghozza, hogy útnak induljanak, mert tényleg érdemes átélni azt a teljesen másik világot.