Pajor István műhelye a Petőfi utcában helytörténeti gyűjtők találkahelye

Rövidnadrág, félcipő, barna munkaköpeny – így berregteti az élezőmasinát Pajor István; amikor benyitunk, nem hallja a kopogást. Telefonja nincs, hogy egyeztettünk volna, hozzá csak úgy be lehet jönni nyitvatartási időben. Van egy szék, a vendégváró, ide ülhet le, akinek hosszabb mondandója van. Helyet foglalunk néhány fertályóra diskurzus erejéig. A helyiség egyébként olyan, mint egy régiségkereskedés, a polcokon a régi tárgyak kavalkádja: tányérok, bicikli, táska, harang, fa­szenes szamovár, Jaksa István-festmény, rádió, fényképezőgép, kitüntetések, szép üvegek, és minden fiók tele van. A műköszörűs mindent gyűjt és mindent csereberél, mindenki benéz hozzá, aki keres „valami szombathelyit”. Azt mondja, jönnek hozzá olyanok is régi dolgokkal, akik meg vannak szorulva, és ő mindent megvesz, mert „valaki pénzt kell hogy adjon”. Ahogy mondja: „Sok a lerobbant ember, pár száz forintot tudok nekik adni.”

1944. március 4-én született, meséli, egyéves volt, amikor Szombathelyet bombázták. Az édesapja a fronton volt, az édesanyja óvóhelyre menekült vele az otthonukból, ami mellett a másik lakás a földig omlott, csak egy szőnyeg meg egy hamutartó maradt. Az eredeti műhelyt az apja nyitotta az Erzsébet királyné utcában, azt is lebombázták. A Petőfi utcai műhelyt a nagypapa lakásából alakították ki. Pajor István 1960-ban jött ide az édesapja mellé dolgozni. Mezőgazdasági gépésztechnikusi végzettséget szerzett, de műköszörűs lett.

Egy műanyag vödör tartalmát nézegetjük: gondosan újságpapírba csomagolt turmixgépkést és darálókést hoztak. Egy hölgy pedig azzal érkezik, hogy meglazult az ollója. Mit csináljak vele? – kérdezi a mester. Szorítsa meg! – hangzik a kérés, de a köszörűsnek ez nem elég, a humort is beveti: – A kezét szorítsam meg, vagy az ollót? Erre a hölgy elmosolyodik, a mester vissza, ez volt a cél.

Nevetés nélkül nem mehet a munka, Pajor István ezen is dolgozik, addig köszörüli a szavakat, amíg jókedvre nem deríti a betérőket.

Sokan járnak ide vigaszért is, elmondják a betegségeiket, a környezetükben történt haláleseteket, saját bújukat-bajukat, ezerféle a gond. Az olló elkészül, a hölgy kérdezi, hogy mit fizet. Ezért semmit. Ajándék – mondja a mester. Máskor is eljövök – felel az asszony felcsillanó szemmel. A köszörűs pedig azt a viccet formálja meg hamiskásan a bajusza alól: – Jó, de akkor meg majd a dupláját kérem! Újabb mosolyok ragyognak át a múlt darabkáival kirakott kis műhelyen, mígnem a megszorított olló gazdája után becsukódik az ajtó.

– Mindig tréfálok, minek szomorkodjak? – mondja Pajor István, és nagy vonalakban elmeséli az életét, éppenséggel lenne az övében is sok könnyeznivaló. Ő azonban azt hozza ki az egészből, hogy „mindig szerencsém volt”, és hogy „nem bánok semmit”.

A mennyezetről egy század eleji úriasszony és egy úriember néz vissza nagy portréképekről. A felmenői? – Nem, ez bárkinek az ükanyja és ükapja lehet – kuncog a mester. – Nekem van, más meg veszi – meséli. Megesett, hogy hasonlót vett egy ismerőse, majd azt állította a barátjának, hogy azok az ősei, amaz meg felismerte, hogy látta már ezeket valahol, és azt felelte nevetve: – Az én eleim is lehettek volna, csak drágállottam a képet a bizományiban…

– Bizony, huncut emberek járnak ide, elröhögcsélünk – mondja Pajor István, hozzáfűzve, hogy az egyik kedvenc témájuk Krúdy Gyula meg az étkezései, de szeretik az örkényi groteszket is, kedvencük a Tóték. A minap a strandon ezt az abszurd fílinget kapta el, amikor beült az öltözőkabinba, az ajtaját elfújta a szél, és ő órákon át onnan figyelte az embereket…

Egy bíró lép be az ajtón, aki napi vendég itt. Amikor megy ebédelni, tesz egy kört a belvárosban, levegőzik, és eljön ide a műhelybe, kifújja magát – így nevezi – a „tanszéken”, aztán visszamegy a bíróságra. Miért tanszék? Mert itt mindent meg lehet tudni Szombathelyről, illetve amit itt nem lehet megtudni, az meg sem történt.

A vasreszelék alól előkerülnek a szakkönyvek. Összejönnek itt a helytörténeti gyűjtők, igaz, sokan meghaltak már közülük. A 75 éves Pajor István azt mondja, a túléléshez az is hozzátartozik, hogy a barátaival megbeszélik, ki hunyt el, kibeszélgetik magukat életről-halálról. Mit szeret a szakmában? Semmit. Azt, hogy itt nyugodtan van, neki és sokaknak ez a világ közepe. Örül, hogy a műhelyből mindig meg tudott élni, nyaralni sosem ment messzebb a Balatonnál. Gyerekkori álma volt egy klassz nagymotor, ezt nemrég vette meg közösen a fiával. Boldog vele, szabadságot ad. A boltot nem könnyű fenntartani kis nyugdíj mellett, kevés a bevétel, sok a kiadás, nem nagyon éri meg, de nem akarja bezárni, mit is csinálna otthon… Azt mondja, aznapra sosem vállal munkát, mert akkor nem tud beszélgetni, az pedig ugyanolyan része a műhely életének, mint a köszörülés, sőt egyre fontosabb.