Elsőként a kópickötést sajátíthatták el a Pityerszerre látogatók

A pityerszeri épületekhez látogatókat Tamaskó Sándor várta, akit kérdezni lehetett a kópickötés mikéntjéről, sőt, a vállalkozókedvűek ki is próbálhatták ügyességüket élesben: egy evőeszköztartó készítéséhez tehették hozzá munkájukat. Tamaskó Sándor gyermekkorában ismerkedett meg a kópickötéssel, előbb játékként adták neki és testvérei­nek a szülők, később azonban a mesterévé vált.

– Gyerekorom óta készítem ezeket, négy-ötévesek voltunk, amikor az öregek csinálták és ott voltunk mellettük hárman, négyen. Odadobtak egy marok szalmát nekünk, meg egy rozsszalma szálat, hogy valamivel foglaljuk el magunkat. Abból persze nem lett semmi. Már 17–18 éves voltam, amikor csináltam magunknak otthonra egyet-egyet. Később nem jutott időm rá, mivel az erdőre jártunk dolgozni, így csak akkor tudtam vele foglalkozni, amikor télen hó esett és más munkát nem tudtunk végezni az erdőn. Azokban az időszakokban szoktam készíteni minden évben, így a gyakorlat megmaradt az esztendők alatt. 2000-ben mentem nyugdíjba, akkor lett szabadidőm, akkor kezdtem rendszeresen kötni – mesélte Tamaskó Sándor. Hobbiból, hagyományőrzésként űzi a mesterséget, szeretné, ha az utókor is ismerné ezt a régi tároló­edény-készítő technikát.

– Kevés ember akar ma kópickötéssel foglalkozni. Egy-egy edény elkészítése időigényes feladat, nekem is azért van időm rá, mert nyugdíjas vagyok, ráérek kötni minden áldott nap. Egy kisebb tartó készítéséhez, ha nagyon nekiállok, egy napra szükség van, de akkor gyorsan kell dolgozni. Mert elő kell készíteni az alapanyagokat, például meg kell csinálni a sziácsot. Egy nagy, körülbelül 70 centiméter magas méhkas formájú vázát egy hónapig készítettem 1971-ben. Kevés a kópickötő a faluban, én a fiamat és az unokámat is megtanítottam a módjára, rajtunk kívül még egy ember jártas ebben – tette hozzá.

A beszélgetés közben több kifejezés került elő, ami a fülünknek idegenül csenghet, ezek magyarázatában is segített.

A kópic nem más, mint egy méhkas formájú tárolóedény, amelynek elkészítik a fedelét is, ami védi a benne tárolt dolgokat. A kisebb tárolóedényeket vékáknak, szakasztóvékáknak mondták a régiek – tudtuk meg.

A kópicokban az elmúlt évszázadok alatt a többi között búzát és más gabonaféléket tároltak. Később aztán vázákat, tálcákat is készített a férfi a kötéshez szükséges alapanyagokból.

A szijács, vagy ahogy a népnyelvben nevezik, sziács a háncs és a geszt között levő világosabb része a fának, vesszőnek. Hogy mi kell egy véka, egy kópic vagy egy kisebb tartó elkészítéséhez, ezt is elárulta Tamaskó Sándor.

– Mogyorófából készítjük vagy fűzből, az évgyűrűkön lepattintjuk, aztán lesz belőle a sziács, amellyel átkötjük a szalmát – régebben rozsszalmát használtak, amely tartós anyag volt. Mostanában azonban nem látni belőle sokat, így mi kékperjével kötünk. Mogyorófából szebb edényt lehet készíteni, mert az fehér, a fűz meg barna vagy fekete, azonban fűzből nehezebb is készíteni, mert a mogyoróvessző simább, a fűz sziácsa meg nehezebben megy át az ár ütötte lyukon – avatott be minket a készítés alapjaiba.

Elmondta azt is, hogy a mogyorófa szélét lehúzzák éles késsel az ágról és egy kicsit alakítják a vastagságát és a szélességét, hogy tekerhető legyen. Nagyjából fél cm széles és egy mm-es vagy annál vékonyabb szálra van szükség a szalma körültekeréséhez. Egy éles kés sem árt a művelethez, valamint egy furdáncs, azaz ár, amivel átbökik a szalmakötegek közötti részt a sziács átfűzéséhez.

Készítésének menete: Először az alsó részt készítik el, majd az oldalát, és csiga­vonalasan haladnak felfelé. Amikor a kellő magasságot elérik, nem elvágják a végét, hanem elhagyják a szálak fűzését és a szalmacsomó elvékonyodik.

A tárolóedény alakját készítés közben formálják, lehet egyenes oldalú vagy ívelt az oldala. Készítése a rutin megszerzésével természetesen gyorsabbá válik, a gyakorlat pedig meghozza gyümölcsét: természetes anyagokból készített edények díszíthetik otthonunkat.

Ezek a tárgyak pedig nemcsak kivételesen szépek – hát még, ha személyes élmény is kapcsolódik hozzájuk –, hanem azt is elmondhatjuk, hogy általuk a közös múltunk egy szeletét is megőrizzük a jövőnek.