Műszaki pálya, idegenvezetés és kerékpáros túrák – így kerek Martos Gábor élete 

Martos Gábor, miután érettségizett, először szakmát tanult: a katonaidejét is beleszámítva szerszámkészítő volt tíz évig. A szülei azonban biztatták, és magában is megfogalmazódott az igény, hogy felsőfokú képesítést szerezzen, így még katona korában jelentkezett a Bánki Donát Gépipari Technikumba (a későbbi Műszaki Főiskolára) levelező tagozatra. Gépész-üzemmérnökként végzett 1970-ben. Az azt követő években nem volt éppen vándormadár: először a Remixben dolgozott, aztán az Afit XII-es autójavítóban, utána a FALCO-Fakombináthoz ment át, a nyugdíj előtti hét évet pedig a RÁBA-Sárvár marketingosztályán töltötte. Ott a felvételénél egyértelműen előnyt jelentett német- és angolnyelvtudása a műszaki ismeretei mellett: akkoriban már nagy tapasztalattal rendelkezett az autógyártás, a technológia területén, dolgozott technológusként és tervezőmérnökként is.

Az idegen nyelvekhez visszatérve: a gimnáziumban humán szakon tanult, választhatott a latin és a német között. Tudományos pályára nem vágyott, így inkább az utóbbi mellett döntött gyakorlatias szempontból. Úgy gondolkodott: a közhasználatú latin szavakat úgyis megtanulja a mindennapokban. Németből érettségizett, és csak sokkal később, a ’70-es évek vége felé szerzett felsőfokú nyelvvizsgát. Az angollal magánúton kezdett foglalkozni.

– Mindig eltökélt szándékom volt, hogy megtanulok angolul. Kevés lehetőség volt használni a nyelvet, de társalgási szinten elsajátítottam. Régóta van egy baráti körünk, minden hónapban egyszer összejárunk az angol klubosokkal Magyarszecsődön. A nyolc-tíz embernek mindig van meghívott előadója – köztük egy évben egyszer én is beszámolok az úti élményeiről vetített képekkel, amelyeket saját magam készítek útközben – mondja Martos Gábor, akit a legtöbben világjáró kerékpárosként, utazóként ismernek a lakóhelyén.

2003-ban, hatvanévesen ment nyugdíjba, az azóta eltelt 16 éve ugyanolyan aktívan, bizonyos szempontból még mozgalmasabban telt, mint a korábbi évtizedek. A nyelvtudása adott volt, ugyanúgy a világra való kíváncsisága – még a ’70-es évek vége felé merült fel a lehetőség, hogy csoportokat kísérjen, tolmácsoljon, fordítson, ő pedig szívesen vállalta a kihívást. – Akkoriban már jól beszéltem németül. A Savaria Tourist indított városi idegenvezetői tanfolyamot, belevágtam a tanulásba. Utaskísérő lettem először belföldön, majd kijutottam Ausztriába is. Leginkább egy-, ritkábban több napos utakra mentem. Főleg német nyelvű csoportokat vezettem a Balatonra, Budapestre, Sopronba. Hétvégeken jutott időm az idegenvezetésre, de előfordult, hogy szabadságot vettem ki emiatt. Most már kevesebb a megbízása, de ami jön, azt vállalja.

Martos Gábor világra való nyitottsága, felfedezni vágyása egyáltalán nem új keletű. Szeret újabb és újabb tapasztalatokat gyűjteni emberektől, eseményekről és a természeti szépségekről – mindezt elsősorban két keréken. A biciklitúrák ötlete már nagyon régen felvetődött. Az öccsével 18-20 éves korukban is kerékpároztak, sőt már az édesapjával is járt túrázni. Az újabb kori kezdetet a ’90-es évek elejére teszi. Akkoriban még nem egyedül vágott neki a túráknak. Egy „hűséges túratársával” többször megjárta Erdélyt, és ugyancsak vele volt Ausztriában, Csehországban, Észak-Olaszországban.

Manapság legtöbbször egyedül indul útnak, évről évre gondosan előkészítve az utazásokat. Ilyenkor rengeteget olvas a tervezett barangolásokkal összefüggésben, útikönyvekből, regényekből és az internetről is gyűjt be információt. Az elve: ha akad látnivaló, amit érdemes megnézni, nem hagyja ki, de ha útközben nehézségek adódnak, mondjuk, egy kiadós eső vagy ólmos fáradtság miatt nem jut ideje valamire, nem rója fel magának. Ha útközben helyi sajátosságba botlik – legyen az folklórünnep vagy egy hangverseny –, azt is kihasználja. Mindehhez megadatott idős korában is a jó testi erőnlét: „az élet ajándéka”.

– Az utat háromszor is élvezi az ember. Egyszer, amikor megtervezi, aztán, amikor végrehajtja, végül, amikor az élményeit továbbadja, elmeséli, leírja – mondja. Az útjait a ’2000-es évek óta dokumentálja, beszámolói olvasmányos, irodalmias tálalásban szólnak az élményeiről, a tájról, az épített örökségről, a városi látnivalókról és, hogy a látottak kapcsán milyen gondolatok foglalkoztatták. Egy kiragadott példa: galíciai utazása során az 1. és 2. világháborús csatahelyeket is felkereste, részletesen ismertetve a sárvári vonatkozásokat.

Meghatározó felismerése volt: nem nehéz a népeket háborúra uszítani, de amikor már zajlik a háború, akkor látja mindenki igazán a rettenetét, ahonnan már nem lehet visszakozni. Járt a Kárpátalján és Spanyolországban is – az El Camino kétszáz kilométeres szakaszát teljesítette, Spanyolországban összesen kétezer kilométert. Emlékezetes még Bulgária. A testvéröccsével, Péterrel az idén szeptemberben a Felvidék nyugati részén kerékpározott, elmentek egészen Zsolnáig és vissza. 2008-ban könyve jelent meg Felfedezések – egy nyomon címmel, amelyben hat utazása szerepel saját képanyaggal. Hogy milyen túrát hoz a jövő év, még nem tudja. A bakancslistáján többek között a Balti-államok szerepelnek. Nagyobb lélegzetű túrából egy van egy évben, kisebbekből több: legutóbb október közepén heten keltek útra a Tisza-tóhoz.

– Ha valakinek sikeres az életútja, abban az élete párjának is nagy szerepe van – ezt fontosnak tartja megjegyezni. Az otthonukban beszélgetünk, közben végig mellette ül a felesége, Marika, aki eleinte nehezen békélt meg a gondolattal, hogy a férje minden nyár derekán kivett három hetet, egy hónapot, és útra kelt. Igaz, a ’80-as évek elején még családostul vele tartottak a túrákra. És a család: a házaspárnak négy felnőtt gyereke van: három fiú és egy lány. Vasi viszonylatban a harmadik fiuk a legismertebb, Martos Levente Balázs katolikus pap, a Központi Papnevelő Intézet rektora. Tamás bátyja a legidősebb: ő Szegeden egyetemi tanár, pszichológus; Attila nagybőgőművész, tagja a Fesztiválzenekarnak, a lányuk, Veronika a sárvári Tinódi gimnáziumban tanár.

A hetvenes évei derekán járó családfőnek meggyőződése, hogy kell a változatosság, az értelmes tevékenység nyugdíj után is. A felesége gyönyörűen hímez, kézimunkázik – az alkotásai az otthonuk falait díszítik –, köt az unokáinak, gondozza a kertet. A férje úti élményei pedig vastag könyvbe kívánkoznak, és nem kérdés, hogy széles olvasóközönséget vonzanának.