A népszerű filmzenékből háromestés koncertsorozatot adott a Savaria Szimfonikus Zenekar

Vörös szőnyegen, konfettiesőben lépdelhettünk fel a Bartók Terem lépcsőin, hogy bevezessenek minket a hollywoodi hangulatba. Reflektorok fénykörei imbolyogtak a nézőtéren, csillagok díszítették a színpad szélét, hogy kellően beleérezzük magunkat a „sztárvilágba”, amit a 20th Century Fox grandiózus nyitánya fémjelez. Bősze Ádám volt a műsorvezető, aki sok szellemességgel igyekezett szórakoztatni a közönséget. A bemenetnél ajándékba kapott pattogós csokifalat – Ispánkról hozott kézműves remek – többször visszatérő téma volt, hogy tudjuk, nem véletlenül választották: a ruby-bevonatú, erdei gyümölcsös, robbanó textúra a filmbeli robbanásokkal „párhuzamos”, de az elején illik megenni, nehogy valaki a lírai részeket zavarja a celofánpapír zörgésével.

Láttuk a Ben Hurból a halálos iramot – különös figyelemmel a lovak dobogására –, újra felfedeztük a „jóságra” írt drámai zenét: aki megitatja az elesett embert, tudja, hogy maga is lehet rászoruló.

Aki még nem ette meg a pattogós csokit, a Rambo alatt biztosan megtette, annyi robbanószert dobált hősünk, hogy az csak inspirálóan hathatott. Aztán láttuk az Életrevalók szeretnivaló jeleneteit élőzenével, megszólaltak a Szenvedélyek viharában részei (a képeken a fiatal Brad Pittel), majd egyveleg következett, pasticcio (pástétom), kicsit innen, kicsit onnan vett dallamokból, másképpen szólva potpourri a legjobbakból keverve.

Megtudtuk: Johann Sebastian Bach megzenésítette a saját nevét, BACH hangokat dolgozott fel számos művében, a Savaria zenekar új sorba rakta, kromatikus skálát mutatott, majd lefelé és felfelé menő hangsorra vettünk példákat, és találtunk Balázs Fecónál a Hazafelében: „Nézd, lassan itt az éjszaka…”, Máté Péternél: „Azért vannak a jó barátok”… Óriásai nosztalgiahullám hozta James Onedin hajóját, ahogy pedig zenei aláfestéssel Peter Gilmore körülnéz, azt ma is tanítani lehetne. Állítólag az egyveleg nyomokban Hacsaturjánt is tartalmazott. A népszerű filmek zenéinek sorából nem hiányozhatott James Bond sem, a titokzatos From Russia with love.

A szünetben a narancsos Campari eleganciája varázsolta el a nézőket, majd egy különleges fanfárral lendült be a második félidő, amit a tavaly tízéves rendezvénysorozat elé írtak. Az esten vezénylő Pejtsik Péter ajándékozta meg ezzel az együttest a jubileumra, akit a Hollywood Classics negyedik évétől hívnak mindig újra; érdekesség, hogy a fellépés előtti hajnalon írta, Szombathely betűit próbálta megzenésíteni, ez most már a Hollywood Classics saját fanfárja. A műsorvezetőt, Bősze Ádámot is nagyon érdekelte, hogy érződik-e a Campari hatása vagy már el is múlt, ismerve azonban a muzsika erejét a zenekarra bízta a közönséget. Akinek tud lenni olyan képzete, hogy fut, és a nyomában minden robban, és lángra lobban, annak a fantáziájának szárnyakat adott a Django-filmzene, majd az Olsen bandája vicces, de kőprofi betörését láttuk, amint egy operanyitány hanghatásait kihasználva, a partitúrát nézve robbantgatták be a falat. Iskolapéldája annak, hogy az üstdob és a cintányér miképpen lehet cinkos egy bűnténynél.

Izgalmas feladat volt a zenekar számára, a közönség ünnepelte, hogy sikerült lekövetni az eseményeket, és minden kijött taktra. Nagy kunszt volt ez is – mint az egész koncert –, a szó legnemesebb értelmében, a mesterségbeli tudás játékos, de nem könnyű reprezentációja. Sztárvendégek voltak: Veréb Tamás és Mihály Luca.