A szombathelyi tanárnő, akinek lételeme a tanítás és második otthona az iskola

Németh Sándorné, vagy ahogy a diákok ismerik Erika néni közel negyvenév tanítás után ment nyugdíjba. Ugyan hivatalosan februártól számít majd nyugdíjasnak, de novembertől már nem vele kezdődnek a matematika és fizika órák az Oladi Általános Iskolában. A szombathelyi iskolában 35 évig tanított, több mint tíz évig igazgatóhelyettesi pozíciót is betöltött, de fizika, és matematika szaktanácsadóként is tevékenykedett. Munkáját rengeteg elismeréssel, kiváló pedagógus kitüntetéssel díjazták, legutóbb miniszteri oklevelet vehetett át.

Vajon milyen ismérvei vannak egy jó pedagógusnak, hogy lehet megszerettetni a matekot és a fizikát a gyerekekkel, mennyit változott az elmúlt 40 évben a diákok szemlélete? Többek között ezekre a kérdésekre Németh Sándorné segítségével kerestünk válaszokat.

Mikor döntötte el, hogy pedagógus szeretne lenni?

Akármikor egy hasonló interjút olvasok az újságban, vagy látok a tévében erre a kérdésre általában azt válaszolják, hogy már gyerekkoromban ezt akartam csinálni – kezdte érdeklődésünkre Németh Sándorné. – Közhelynek tűnhet, de nálam ez valóban így volt. Már gyerekként összegyűjtöttem a plüssállatokat és minden szépet és jót magyaráztam nekik. Az is lehet, hogy családi indíttatásból lettem pedagógus. Hárman voltunk testvérek, és édesapám halála után, 14 éves koromtól anyukám a munka mellett egyedül nevelt bennünket. Mindig számíthatott az én segítségemre, és ezért rengeteg dicséretet kaptam tőle, ami aztán további jó cselekedetekre inspirált. Ez a fajta segítségnyújtási szándék pedagógusként is végig kísért, és soha nem feledkeztem meg a dicsérő szavak motiváló erejéről. Mindig tanár szerettem volna lenni, bár igaz, hogy harmadikos gimnazista koromban egyszer volt egy egészen kicsi megingásom, mert a Vízügyi Igazgatóság laboratóriumában, ahol nyolc nyáron keresztül nagyon szerettem dolgozni, mindenki arra ösztönzött, hogy vegyésznek tanuljak tovább. Nagyon örülök, hogy csak egy kósza gondolat volt mindez. Nem bántam meg, hogy tanár lettem, sőt, ha újrakezdhetném, akkor is ezt a pályát választanám. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az Oladi Általános Iskolába kerültem. A 35 év alatt más iskolákba is hívtak, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy iskolát váltsak. Kollégáimmal nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, és ez a jó munkahelyi légkör nem csak nekem pedagógusként volt fontos, de diákjaim számára is, hisz a tanári munka alapvetően csapatmunka.

Matematika és fizika szakos tanárként a gyerekek körében talán a két legkevésbé kedvelt tárgyat tanította. Milyen módszerekkel lehet mégis megkedveltetni a diákokkal az említett két tantárgyat?

Amikor megkérdezik tőlem, hogy milyen szakos tanár vagyok, akkor a matek fizikára mindenki felkapja a fejét, és azt mondják, hogy nem is gondolták volna rólam. Erre egyébként mindig figyeltem is, hogy ne sötétkeretes szemüvegem legyen, hogy véletlenül se keltsem a szigorú tanár látszatát. Mindig arra törekedtem, hogy jólérezzék magukat a gyerekek az óráimon, ne féljenek tőle, szeressék meg a tantárgyat. Ezért matematikaórákon igyekeztem minél több játékos feladatot beiktatni, interaktívvá tenni az órákat. Szerencsére iskolánkban vannak digitális táblák, laptopok, számítógépek, melyekkel nagyon tudtam motiválni a diákokat. Folyamatosan képeztem magam, hogy minél színesebbé, érdekesebbé tudjam tenni az órákat. Olyan digitális programokat, alkalmazásokat tanultam meg, amit nagyon szerettek a tanulók. Élvezetesek voltak azok az órák, melyeken okostelefonjaik segítségével szavazhattak, vagy kiválaszthatták a jó megoldást, az általam otthon elkészített négy válaszlehetőség közül.

Milyen ismérvei vannak egy jó pedagógusnak?

Az, hogy ki a jó pedagógus az relatív, mindig a szülőtől és a gyerektől függ, hogy elfogadják-e. Mindenkinek mást jelent a jó tanár. Szerintem a jó tanár szereti a gyerekeket, és általában az embereket, ha pedig szereti, akkor elfogadja őket olyanoknak, amilyenek. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha valaki rosszalkodik, akkor azt engedni kell neki, csak ezeket a szituációkat úgy kell lekezelni, ahogy szeretném, ha velem, vagy a saját gyerekeimmel kezelnék mások. Véleményem szerint a tanárnak egy kicsit színésznek is kell lennie, hogy annak az adott órának legyen hangulata. Nagyon fontos, hogy egy pedagógus ne akarjon maximalista lenni a gyerekekkel szemben, mert bármennyire is nehéz, muszáj differenciálnunk. Egy humánbeállítottságú tanulótól nem várhatjuk ugyanazt, mint egy reáltól. Ezért is fontos csoportmunkában, projektben dolgozni, mert ott mindenki megtalálhatja a maga számára legmegfelelőbb feladatot. Ez azért számít sokat, hogy mindenkinek legyen esélye a dicséretre. Talán azért is váltam olyan tanárrá, amilyen lettem, mert mindig arra gondoltam, hogy engem is mennyire motiválnak az elismerő, dicsérő szavak. Minden diákom tudta, hogy legfontosabbnak az emberi értékeket tartottam. Egymás tiszteletére, segítésére, toleranciára, empátiára neveltem őket. Osztályfőnökként pedig sok szabadidős programot szerveztem a jó osztályközösség kialakítására. Azóta is minden osztályommal találkozunk öt évente. Pozitív visszajelzés, hogy saját bevallásuk szerint folyamatosan építenek és táplálkoznak abból, amit én tanítottam nekik.

Pályakezdő tanérként milyen nehézségekkel kellett megbirkóznia?

Amikor jönnek fiatalabb kollégák tanítani, mindig mondják, hogy neked már milyen jó, te fél szavakból is érted a gyerekeket. Mindig a saját történetemmel bíztatom őket, elmesélem nekik, hogy mennyire küzdelmes volt az első időszak. Kezdő tanárként vidéken kezdtem el tanítani, és meg voltam róla győződve, hogy aki nem érti a matematikát, abból talán felnőtt sem lesz. Nem fog tudni továbbtanulni, ha nem tudja mondjuk, hogy egy méter 100 centiméter, akkor, hogy lesz belőle például asztalos? Arról is meg voltam győződve, hogy egy órán minden gyereknek csöndben kell ülnie. Szigorú, távolságtartó és maximalista próbáltam lenni, a gyerekek pedig nem szerettek, amit éreztem is. Az első évemben talán még én is utáltam saját magam. Utána bekerültem Szombathelyre, a régi Úttörő iskolába, ahol elsősorban arra törekedtem, hogy megszeressenek a diákok. Nagyon engedékeny, túlzottan baráti, gyakran következetlen voltam, ami azt eredményezte, hogy nem is tudtam kordában tartani őket. Szerencsére úgy alakult, hogy a következő tanévben bekerültem az Oladi iskolába. Itt kezdtem megtalálni önmagam és kialakítani pedagógus hitvallásomat. Rájöttem, hogy a tanár személyisége egyben a munkaeszköze is. Pedagógusi hitvallásom alapelvévé vált, hogy a tanár értékeket és normákat közvetít, viselkedésével modellt nyújt. És ez volt a kulcs.

Az elmúlt közel 40 évet tekintve az akkori, vagy a mai fiatalokat nehezebb tanítani?

Úgy gondolom, hogy a mai világban több okból is nehezebb tanítani. A régi tanármodell az volt, hogy kiállt a tanár a tábla elé, és magyarázott, vagy írta a táblára a feladatokat. Ez most már kevés, nélkülözhetetlen, hogy a gyerekeket interaktívan dolgoztassuk, olyan feladatokat adjunk nekik, amik az egész órán bevonják őket a munkába. Ehhez sokkal alaposabban fel kell készülni egy-egy órára, a leghatékonyabb módszerek és technikák alkalmazásával. Használni kell az internet adta lehetőségeket is. Régen nagyon fontos volt definíciókat bemagolni mindenkinek. Most az alkalmazható tudás sokkal fontosabb. Természetesen a gimnáziumba igyekvő tanulók tudják a definíciókat is, de a közepes képességű tanulóknál nem az a fontos hogy mit nevezünk trapéznak, hanem ismerje fel, tudjon rajzolni egyet. Tíz éve vagyok matematika szaktanácsadó. Azt közvetítettem a kollégák felé, hogy végre merjük az egyéni bánásmód elvét következetesen alkalmazni. Nem kell minden gyerekkel mindent megtanítani, mert nem lehet, és mert nem is kell. Ezt a szemléletet nagyon nehezen tudja minden pedagógus elfogadni, mert mi tanárok azt szeretnénk, ha mindenkinek mindent sikerülne megtanítanunk.

Hogyan változtatta meg a gyerekek szemléletét a nagyon gyors technikai fejlődés, az okostelefonok világa?

Ebben a helyzetben nagyon érdekes dolog, hogy ami előny, az egyben hátrány is. Előny, hogy pillanatok alatt hozzájutnak információkhoz. Hátrány, hogy ez a túl sok információ nagyon megzavarja őket, ezért nehezen fogadják be azt, amit kötelező megtanulni. Felméréseket is végeztünk, de néhányan el is mondják, hogy naponta öt-hat órát is eltöltenek ezekkel az eszközökkel az iskola után. A felgyorsult világ a személyiségüket is próbálja elferdíteni, de mi azért vagyunk, hogy igyekezzünk a helyes útra rávezetni őket. Ezért napjainkban még nagyobb szerepe van az osztályfőnöki munkának, a személyiségfejlesztő játékoknak, a beszélgetőköröknek, a szituációs játékoknak.

A tanítás mellett több más pozíciót is kipróbálhatott. Melyik szerepkörben érezte leginkább otthon magát?

A pályafutásom alatt összesen nyolc igazgatóval dolgoztam együtt. Mindegyiküknek hálás vagyok, mert folyamatosan kihívások elé állítottak, és egyre több és nehezebb feladattal bíztak meg. Azt, hogy igazgatóhelyettes, vagy szaktanácsadó lettem azt is a vezetőim rábeszélésének köszönhetem, mert én nagyon szerettem tanítani, osztályfőnök lenni, nekem az volt a lételemem. Igazgatóhelyettesként kevesebb osztályban tanítottam, más jellegű feladataim voltak. A rengeteg adminisztrációs munka mellett viszont még szorosabb kapcsolatot tudtam kialakítani a kollégáimmal, hiszen egy összekötő kapocs voltam a vezetőség és a tantestület között. Tíz évvel ezelőtt, a szaktanácsadói felkérésnél is ódzkodtam, nem akartam elfogadni, de igazgatónőm rábeszélt. Az elején, amikor ismertették a feladataimat azt hittem, hogy ez nagyon nagy falat lesz nekem, de szerencsére ezzel is megbirkóztam. Nagyon örülök, hogy elfogadtam, mert nagyon sok iskolában jártam, és jó volt látni, hogy mennyi lelkes, és tehetséges pedagógus dolgozik Vas megyében. Nem tudok dönteni, mert mindegyik megbízatást nagyon szerettem. Igazgatóhelyettesként, szaktanácsadóként és tanárként is egyaránt azt vallottam, hogy a legfontosabb dolog a példamutatás és a kötelességtudat. Egyet azonban biztosan állíthatok, hogy igazgató viszont soha nem szerettem volna lenni.

Valakinek, aki ennyire szereti a munkáját mennyire volt nehéz eldönteni, hogy nyugdíjba megy?

Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, mert most is érzek magamban erőt, hogy tanítsak, de édesanyám nyolcvan éves, és a lányoméknál egy, a fiaméknál két unokám is van, akiknek szükségük van rám. Engedtem a család kérésének. A férjemnek pedig van egy vállalkozása, melyben nyaranta eddig is már dolgoztam vele, és most még inkább várja, hogy besegítsek neki. Fogok is, mert ő is mindenben segített és támogatott engem a pályafutásom során a munkámban. Nélküle nehéz lett volna. Ezenkívül az ismerősök közül többen már jelezték, hogy szeretnék, ha korrepetálnám a gyermekeiket, szóval unatkozni aligha fogok.

Volt valamilyen búcsúünnepség az iskolában?

Igen, a kollégáim és a gyerekek gondoskodtak arról, hogy az utolsó tanítási napomon mindig érjen valami meglepetés. Már reggel úgy fogadtak, hogy az aulában felsorakoztak azok az osztályok, akiket tanítottam, és a Szeretni valakit valamiért című dalt énekelték el. Nagyon megható volt. A tanári is fel volt díszítve, a kollégáim egy-egy kedves gondolatot írtak fel egy cetlire, amit összegyűjtöttek nekem, majd a továbbiakban is folyamatos meglepetések következtek. Mikor eljöttem az iskolából otthon is várt meglepetés, a családtagok is köszöntöttek. A lányom és a fiam nagyon sok volt tanítványomat felkerestek, és megkérték őket, hogy egy pár sort írjanak nekem, amit összegyűjtöttek, és egy könyvbe rendeztek. Nagyon emlékezetes nap volt, soha nem fogom elfelejteni. Köszönök a családomnak és az Oladi Általános Iskolának mindent. Az ilyen pillanatok miatt érzi az ember, hogy nagyon megérte ezt a pályát választania.