Unger Ilona mesél, akinek a kedvenc tanárnője a példaképe is volt

A nyomok a Paragvári Utcai Általános Iskolába (az egykori Hámánba) vezetnek, ahol évtizedekkel ezelőtt tanított egy legendás pedagógus házaspár – Tihanyi Ede (1925–1963) ének szakos tanár, karnagy, a zenei tagozat alapító tanára és felesége, Tihanyi Edéné Tóth Katalin (1924–1979) magyar–történelem szakos tanár –, akikről szuperlatívuszokban beszél az utókor, tanítványaik erősen kötődtek hozzájuk. A 77 éves Unger Ilona meséli, hogy máig „lelki szüleinek” tekinti őket.

– A háború után mindent megkaptam a családomtól, amit a Rákosi-rendszerben megkaphattam, de a szüleim és a nagyszüleim között állandó volt a feszültség, ezért a pozitív érzelmi töltések hiányoztak. Ezeket a Tihanyi házaspár, különösen Kató néni pótolta, aki 1952-től 1956-ig volt a történelemtanárom. Szerettem iskolába járni, rengeteg dicséretet kaptam, ott mosolyogtam az „iskolánk büszkeségei” tablón. Jól emlékszem arra a május végi napra, amikor még csak hetedik osztályos voltam, és kicsengettek óráról, milyen fájdalmasan hasított belém: lesz majd egy szeptember, amikor nem készülők évnyitóra? Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy történelemtanár leszek, mint Kató néni. Így történt a pályaválasztás – tudjuk meg Unger Ilonától, aki aztán a kőszegi középfokú tanítóképzőbe ment tovább, az utolsó osztályának egyik tanulója volt, mert 1958-ban megszüntették, és átköltöztették őket a szombathelyi felsőfokú képzőbe.

Később az ELTE történelem–pedagógia szakán szerzett diplomát, volt pszichopedagógus a Markusovszky kórház gyermekosztályán, és elvégezte a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia levelező tagozatán a katolikus hitoktató szakot, tanított hittant Szombathelyen és Kőszegen is. 1994-ben az egyik alapítója volt az Árpád-házi Szent Margit Római Katolikus Általános Iskolának, amelynek első igazgatója is lett. Tanári pályája 1965-től 2000-ig tartott.

– Még kezdő tanár koromban is jártam vissza Kató nénihez, de a Tihanyi házaspár közben egy másik tanítvány családjával épített ki komoly kapcsolatot, én valahogy kiszorultam. Ede bácsi elhunytával, 1963-ban a régi baráti kör Kató néni körül meglazult, és a végrendeletében mindent V. Zsuzsi családjára hagyott. Így hozzájuk került Tihanyiék két jegygyűrűje is, amelyet Kató néni eggyé összeforrasztva viselt 1979-ben történt haláláig. Zsuzsi harminc év múlva telefonált nekem Németországból, hogy hazajár az édesanyjához Szombathelyre, volna-e kedvem vele találkozni. Természetesen szívesen láttam, így többször eljött hozzám Kőszegre – idézi fel Unger Ilona.

– Egy alkalommal hozott nekem ajándékba Kató néni hagyatékából két szőnyeget és egy kerámiaedénykét, amelyen Tamási Áron hőse, Ábel látható. Emlékeztem rá, ez volt Kató néniék nagy íróasztalán, ebben voltak a dolgozatjavításhoz szükséges ceruzák és tollak. A kerámiatartó számomra azt jelentette, hogy eljött hozzám Kató néniék lakásának lényege, boldog voltam. Zsuzsi kiterített egy zacskónyi fényképet is a Tihanyi-hagyatékból, hogy válasszak, készíttet nekem másolatot belőle. Egy balatoni nyaralásukon készült fotót választottam, amelyről tudtam, hogy szintén ott állt az íróasztalukon, és Kató néni kislánykori képét. A diák Tóth Katalin arcának komolyságában és eltökéltségében most is látni vélem a leendő kiváló pedagógust, aki a példaképem volt. Kaptam még három kis porcelán süteményestányért, amelyekből valaha még talán ettem is sütit Kató néniéknél, és megkaptam a győri tanítóképzős magyarirodalom-tankönyvét, amely tele volt az ő kézírásos széljegyzeteivel.

Egy következő alkalommal Zsuzsi Szombathelyre hívta Ilonát, mert nem volt ideje kimenni Kőszegre. Rövid beszélgetésük volt az Ady téri buszpályaudvaron, ahol a kezébe nyomott egy papírszalvétába csomagolt apróságot azzal, hogy „csak otthon bontsd ki, tudni fogod, ki küldte!”.

– Hazaértem, kibontottam, és majdnem elájultam. A Tihanyi házaspár egybeforrasztott gyűrűje volt, a nevük belevésve a belsejükbe: Ede és Kati. Zsuzsi tudta, hogy sokszor vagyok szorult anyagi helyzetben, azért adta oda, hogy segítsen. De ha az életem függne tőle, akkor sem tudnám pénzzé tenni ezt a gyűrűt, mert ez nekem szentség. Két ember szerelmének és szenvedéseinek foglalata. Ha van az égben köttetett házasság, akkor az övék az volt. Ezt az emberpárt én ma is gyönyörűnek látom. Sugározzák a szeretetet, a jóságot, a fényt. Sokáig gondolkodtam, mi legyen a gyűrűvel.

Először arra gondoltam, hogy talán a szombathelyi Paragvári utcai iskolában Tihanyi-gyűrű díjat kellene alapítani, amelyet négyévente egy olyan pedagógus kaphatna, akit rajongásig szeretnek a gyerekek. Arra is gondoltam, hogy visszaadom Zsuzsinak a gyűrűt, írtam is neki, hogy jöjjön érte, de nem jött. Aztán megláttam a Vas Népében a Színötös portréi között Tihanyi Levente és Tihanyi Luca fényképét, és azonnal tudtam, hogy megvan a megoldás: nekik adom a gyűrűt.

Unger Ilona ismerte a két jó tanuló, jó sportoló diák nagyapját, Tihanyi Tibor teniszoktatót még általános iskolás diák korából, amikor jött látogatóba a nagybátyjáékhoz, Tihanyi Ede bácsi és Kató néni szombathelyi Köztársaság tér (ma: Fő tér) 13. szám alatti lakásába. Felnőttként pedig úgy találkoztak, hogy Ilona az Árpád-házi iskola igazgatója volt, amikor Tihanyi Tibor odament testnevelő tanárnak. Előkereste a telefonszámát, felhívta, és megbeszéltek egy látogatást.

– Elmentem hozzájuk, és elmondtam, hogy megöregedtem, senkim sincs, minden tulajdonom idegenek kezébe kerül, ha meghalok. Egy ilyen gyűrű másoknak nem jelent semmit, de a Tihanyi családnak van jövője, ezért Tibor unokáinak, a pedagógus házaspár leszármazottainak szeretném ajándékozni. Biztos vagyok benne, hogy ez a döntés Ede bácsinak és Kató néninek is szíve szerint való.

A nagyszülők úgy döntöttek, hogy a gyűrűt Luca kapja, aki gyakran szerepel a Vas Népében, mert született tehetség a teniszben, sorra nyeri a meccseket, és a lelkisége miatt a család úgy gondolja, hogy nála jó helyen lesz ez az érték, őrizni fogja. Kis ünnepséget rendeztünk, ahol a kislány könnyes szemmel, meghatottan vette át a gyűrűt, mi pedig sírtunk. Két héttel ezelőtt Kató nénivel álmodtam. Így szólt hozzám: „Ilikém, te a mi kislányunk vagy!” Mindig erre vágytam. Az embernek nemcsak biológiai, hanem lélekcsaládja is van. Majd véletlenül összefutottam Luca nagypapájával, Tihanyi Tiborral, aki arról kezdett beszélni, hogy jó lenne, ha a Vas Népében megjelentetnénk a történetet, hogy a gyűrű hazakerült…

Ilona azt mondja, nem érez lemondást, sőt boldog, hogy odaadhatta a gyűrűt, mert ezzel az ajándékozással a Kató néniékhez fűződő kapcsolata megerősödött.