Gyerekeknek örömet szerezni a legjobb: óvodásokat és kistesókat hoztak az anyukák

A toronyi művelődésszervező Szabó Zsolt ötlete nyomán kerek, favázra épített nomád sátrat díszítettek fel, villogó égőkkel hangolták karácsonyváró hangulatra, benne szőnyegeket és két fotelt helyeztek el a Mikulás Horváth Ferenc és a Manója, Kollárits Ferenc számára. Amikor kilátogattunk, óvodásokat és kistesókat hoztak az anyukák, még babakocsival is be lehetett menni a jurtába.

Ki szeretne a Mikulás ölébe ülni? Az ember azt hinné, hogy ez egy könnyű kérdés, és minden gyermek óhajának megfelelő, de meglepő módon vannak ettől visszahúzódó gyerekek is. A bátraké az elsőség. A Mikulás elmondja, hogy nem kell félni tőle, nem bánt senkit, és akcióba lép a Manó, aki szaloncukorral kínálja az apróságokat. Elkezdődnek a nagy „évértékelő” beszélgetések: Jó voltál-e? Csoki csak akkor jár, ha a kisgyerek jól viselkedett, és megígéri, hogy továbbra is jó lesz…

Két gyerekroham között a Mikulással és a Manóval beszélgettünk, mióta űzik ezt a mesterséget. A helyes válasz természetesen az, hogy „amióta az idő kereke forog”.

Valójában pedig tizennégy-tizenöt éve, a Manó eleinte Krampusz volt, de túlságosan féltek a gyerekek, ezért ruhát váltott, így lett hegyesfülű, vidám öltözékű kísérője a Télapónak. Az évek során csiszolódott a megjelenés, mindig alakítottak rajta egy kicsit, mára az öltözékek olyan tökéletesek, hogy sem az ismerősök gyerekei nem ismerik fel őket, sem a Mikulás saját gyerekei nem tudják, hogy az édesapjuk van az álca mögött. Az ötéves Hunor, a hétéves Lili egyáltalán semmit nem sejt, a kilencéves Bálintnak annyi tűnt fel, hogy apu pont mindig akkor tűnik el, amikor jön a nagyszakállú.

Az egyik legnagyobb kalandjuk tavaly volt: lovas hintóval járták a falut három napig, azokhoz a házakhoz hajtottak, ahova kérték őket, útközben pedig szaloncukrot osztottak az utcán látott gyerekeknek, hogy ne csak integessenek. Eleinte saját zsebből vették az édességet, később – mivel a Mikulás és a Manója is polgárőrök – az egyesületük támogatta a decemberi akciókat. A Claudius Polgárőr Egyesület elnöke, Kiss Viktória, vagy például az iskolában a szülői munkaközösség úgy gondolta, hogy érdemes támogatni ezt a jótékonykodást, így most sok-sok kilogramm cukorkát és csokoládét osztanak ki ajándékba. Ha magánházhoz kérik a Mikulást, szaloncukrot kér fizetségül, csak azért, hogy máshol szétoszthassa.

Miért szeretik ezt a „szakmát”? A Mikulás és a Manó szinte egymás szavába vágva válaszolnak: „Mert jónak lenni jó”, mert „szeretik látni a csillogó szemeket”, mert „a gyermekmosoly mindennél többet ér”. A Mikulás polgári foglalkozása az, hogy targoncás raktáros a vaskeresztesi cumigyárban, a Manó egy lakatos vállalkozásban dolgozik. Lényegileg egyik sem esik messze a jótékony fellépésektől, hiszen ahhoz „csak” épp ilyen lelkes emberek pont ilyen nemes szíve kell, hogy valaki be tudja tölteni ezt a küldetést.

A Mikulással és a Manóval való találkozóknak mindig az a nagy kérdése, hogy egyáltalán szóra tudják-e bírni a gyerekeket. Van, akivel el lehet beszélgetni mindenről, van, akinek hosszabb idő kell, míg összeszedi a bátorságát, és megnyílik. Ha egy szülő előre egyeztet, a beszélgetésnek kötött témája lehet, gyakori a cumiról való leszoktatás. Arra kérik a gyereket, hogy adja oda most már a Mikulásnak a cumit, elég volt belőle. Addig megy a beszélgetés, amíg a kicsi önként át nem adja a cumit, amit persze titokban a találkozó után a Mikulás a szülőknek visszaad arra az esetre, ha otthon törne el a mécses miatta. Az iskolás gyerekekkel a tanulásról, az iskolai életről, a tanárokról beszélgetnek, volt olyan gyerek, aki megkérdezte, hogy Krampusz miért nem jött velük, elvihette volna a tanár nénit.

Ha valaki fél a jóságos, szemüveges Télapótól, a Manó megy érte: megfogja a kezét, biztatja, ad egy szaloncukrot, és az ajándék mindig hat. Volt olyan, aki ölbe mászott, aztán le sem lehetett tenni, mert annyira ragaszkodott. Sok múlik azon, hogy mit hall otthon a gyerek. Akit ijesztgetnek – és még napjainkban is van ilyen! –, hogy „Ha rossz leszel, eljön érted a Mikulás, és beletesz a zsákjába!”, akkor persze, hogy fél egy óvodás…

A Miklós-nap hetében minden délután ott volt a jurtában a Mikulás és a Manója, ők osztották szét az önkormányzat ajándékát is egy nagyobb ünnep keretében. Mindennap voltak bátrak, akik el merték kezdeni az éneket: „Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás…”, és akkor már a többiek is rá­zendítettek, mert ezeket a klasszikusokat óvodás kora óta mindenki ismeri.

Jó munkát kívánva köszöntünk el, de a Mikulás és a Manó azonnal kiigazítottak: ez nekik nem munka, sokkal inkább „szórakozás”, olyan önkéntes vállalás, amit nagy szeretettel, szívesen csinálnak.