Pitti Katalin világhírű operaénekesnő négy kis vasi falu templomában adott koncertet

A toronyi plébániához tartozó négy kisközségben: Sében, Toronyban, Dozmaton és Bucsuban lépett fel, születésnapja volt. A Liszt Ferenc- és sok más díjjal kitüntetett művész szentmiséket egészített ki műsoraival, amelyeket ő maga „lelki ajándéknak” nevez, alkalomnak, hogy „egymás lelkében megfürödjünk”, és „méltók lehessünk arra, hogy bemehessünk Betlehembe”.

Sében jártunk, ahol Brenner József atya celebrálta a misét, dr. Perger Gyula plébános pedig azzal vezette be az énekesnő fellépését, hogy művészetével – mint „modern kori női apostol” – segít, „bátorít minket a karácsony felé vezető úton”. Úgy fogalmazott: Pitti Katalin személye, embersége, alázata mélységes tiszteletet ébreszt, mert mer a magasságokról és a mélységekről szólni. Éneke által úgy érezhetjük, „kinyílik az Ég”, és rajtunk múlik, hogy megleljük-e egymás közt „az utat lélektől lélekig”. A koncerteket a Toronyban élő zongoraművész, Kardos Éva kísérte.

Az énekesnő elmondta, hogy verseket és irodalmat hozott a programjába, és magát is „fel kellett oda küzdeni”, hogy megfelelően tolmácsolja. Megszólalt népi imádság és sok szerző Ave Mariája.

Pitti Katalin nemegyszer odafordult a Mária-oltárához, hogy a dal neki ajánlott ima, könyörgés legyen. Liszt Ferencről szólva kiemelte: „minden művében a transzcendenst kereste”, nem volna zeneakadémia, ha ő nem adja oda a vagyonát. Koncertező művész volt, de nem szerette, ha ünnepelték őt; azt mondogatta: „be akarja dobni a dárdáját a jövőbe”. Megismerte más zeneszerzők életét, köztük Schubertét is, aki több mint hatszáz dalt írt, és nyomorban halt meg. Liszt Ferenc több mint hatvan művét átírta zongorára, ma azt mondanánk, Schubert „reklámhordozója” volt. Ezek közül is hallottunk egyet.

Az opera-énekesnő két dal közt éppen arról beszélt, hogy „mindent túlkomplikálunk, pedig milyen szép az egyszerűség. Igaz: egyszerűnek lenni a legnehezebb”, és ekkor elkezdtek harangozni. Dél volt. A művésznő keblére tett, nyitott tenyérrel csendben várta, míg a kongás abbamarad, mondván: „amikor harangoznak, mindig fontos dolog történik”. Aztán egy Ave Maria ismét a Szűz Mária-szobor felé fordulva szólt, a művésznő keresztet vetett a végén. Majd Blaskó Mária erdélyi írónő egy szövege következett a Faluvégi Mária-képről, és nagy hangsúlyt kapott az utolsó sor: „Könyörög ő mindenkiért, ott a faluvégen.”

Majd a Boldogasszony anyánk, a sokféleképpen ismert magyar egyházi nép­ének egy változatát énekelte, szintén a Mária-oltár felé. Kodály Zoltán Ave Mariájáról elmesélte, hogy a zeneszerző tizenöt éves volt, amikor e csodálatos dalt írta, még zenei tanulmányok nélkül, autodidakta módon. A közönség számára pedig azt az útravalót adta hozzá, hogy ha megkérdezik tőlünk, honnan valók vagyunk, tudjuk azt mondani, hogy a szülőföldünk Magyarország, és kötelességünk a hazánkat védeni, szeretni – nem ment tovább a gondolatfűzésben, csak eddig –, hol is laknának egyébként a gyerekeink, unokáink.

Jókai Annáról is esett szó, akivel értékes barátságban voltak, nagyra értékelte, hogy az írónő úgy tudott beszélni, hogy az egyszerű és a többdiplomás ember is megértette őt. Az énekesnő azt a mondandót közvetítette a templomban, hogy „muszáj fölfelé küzdeni”. Mosolyogva kell a dolgok fölébe szállni, onnan minden másképp látszik, „onnan” tudjuk, mit kell tenni.

Az utolsó dalok azért szóltak, hogy találja meg mindenki az élete értelmét, és aki megtalálta, tegye a dolgát. Teljes odaadással. Pitti Katalint láttuk, miként teszi: felemelt lélekkel, olyan erővel, hogy másokat is felemel.