Afrika tetején

2020.01.21. 14:15

A Himalája után a Kilimandzsárót is meghódított a szentgotthárdi Háklár Mónika

A vasi fogorvosnő feljutott Afrika tetejére, és egy újabb hihetetlen élménnyel lett gazdagabb, amiről részletesen be is számolt lapunknak.

Szalay Dávid

Dr. Háklár Mónika és a szentgotthárdi zászló felért Afrika tetejére

Fotó: VN/Dr. Háklár Mónika

Fél éve írtunk dr. Háklár Mónika fantasztikus kalandjáról, aki közel 6200 méterig jutott a világ legmagasabb hegyén, a Himaláján. A szentgotthárdi fogorvos akkor részletesen elmesélte a Nepálban szerzett élményét. Mónika kalandvágya nem csillapodott, és nem akárhogy zárta le a 2019-es esztendőt. Ezúttal Afrika legmagasabb pontját hódította meg, és juttatta fel a lassan már legendássá váló Szentgotthárd feliratú magyar zászlót. Mónika a Kilimandzsárót is kipipálhatja a bakancslistájáról, ugyanis felért az 5895 méter magas Uhuru Peak-re. Mikor hazatért az újabb nagy kalandból, ismét felkerestük, hogy meséljen a Tanzániában szerzett élményeiről.

Amikor hazajöttél a Himalájáról, azonnal elkezdett megfogalmazódni benned a következő kihívás?

Abban már utána is biztos voltam, hogy a közeljövőben szeretnék egy másik hegyet is megmászni, de akkor még semmi sem volt eltervezve. Emlékszem, hogy amikor legutóbb beszéltünk, akkor még a Mont Blanc-t neveztem meg következő célpontnak. Igazából mindig is volt egy elképzelés a fejemben, hogy milyen tájakat szeretnék bebarangolni, milyen hegyeket megmászni, és ebben már korábban is benne volt Afrika, és a Kilimandzsáró, de nem volt ez egy merev menetrend, amihez ragaszkodnék. Eltelt azért a hazaérkezésem után jó pár hónap, mikor október elején az interneten felbukkant egy lehetőség a Kilimandzsáró megmászásáról, és rákerestem. Annyira meggyőzött, amit olvastam, hogy gondoltam: ezt kár lenne kihagyni. Mivel ez a Himalájánál egyszer már bejött, ezért most is megvártam születésnapomat, és aznap jelentkeztem be. Számomra az időpont is nagyon kedvezőnek számított ezzel a december végi indulással, még szabadságot sem kellett kivennem, szóval minden ideális volt.

Nagyon jó csapatot alkodtak öten: Volker, Maria, Hartmut, Willi, és dr. Háklár Mónika. A fotó a Zebra Rocknál készült
Fotók: VN/Dr. Háklár Mónika

 

Hogy zajlottak az előkészületek és az utazás?

Ezúttal semmilyen felszerelést, vagy eszközt sem kellett beszereznem. A védőoltások nagy részével már rendelkeztem, egyedül a sárgaláz ellenit adattam be magamnak pluszba, ami javasolt, ha Tanzániába utazunk. A felkészülés nagyjából két napra korlátozódott, mivel előtte még dolgoztam. A vízum volt az, amit még otthon elektronikus úton intéztem el. Elérkezett december huszonötödike, az indulás napja. Bécsből először Frankfurtba repültem, onnan indult ez a szervezett út. Egy német cég csinálta, és nagyon flottul ment minden, gyakorlatilag semmivel sem kellett foglalkoznom, csak a repülőjegyemet kellett megvennem Frankfurtba, minden egyebet intéztek. A többieket ezúttal nem ismertem, volt, akivel mér Frankfurtban találkoztam, de a teljes csapat Isztambulban állt össze, ott volt az átszállás. Törökországból volt még egy köztes átszállás Zanzibárban, de ott csak rövid ideig tartózkodtunk, majd indultunk is tovább a Kilimandzsáró reptérre. December 26-án reggel 6 óra körül értünk oda, ami azt jelentette, hogy közel egy napot vett igénybe az utazás.

Az esőerdő zónájában akár több állattal is találkozhattak volna, de végül „csak” majmokat láttak

Hogy nézett ki a túra előtti nap?

A reptérről egy kisbusz vitt minket a hotelba, ahol az éjszakát töltöttük. Itt találkoztunk először a tanzániai guidunkkal (hegyivezető – szerk.), aki fél órában tartott egy rövid eligazítást, és bemutatta a csapat tagjait. Keddy kiválóan beszél angolul, sőt önszorgalomból a német nyelvet is elsajátította, ezért nagyon könnyen ment a kommunikáció. Mi öten voltunk, akik jelentkeztünk erre a kalandra: három német férfi, egy dél-tiroli hölgy és én. Mint megtudtuk, a kísérőcsapatunk tizenöt főből állt, még egy szakács is velünk tartott, ugyanis a Himalájával ellentétben itt az indulástól egészen a csúcsig sehol nincs ellátás, ezért mindent vinnünk kellett magunkkal.

Amikor még messze volt a Kilimandzsáró csúcsa, viszont a látvány így is önmagáért beszél

Elérkezett az indulás napja…

December huszonhetedike volt a nagy nap. A nemzeti park bejáratánál regisztrálni kellett, majd útnak indultunk. Érdekes, hogy ekkor körülbelül 30 fok lehetett a levegő hőmérséklete, mikor felértünk a csúcsra pedig mínusz 20 fok volt. A Kilimandzsárót több útvonalon is meg lehet mászni, a mi utunk a Marangu-route volt. Sokan ezt tartják az egyik legkönnyebbnek, mivel időben ez a legrövidebb, viszont pont ebben van a nehézsége is, hiszen itt van a legkevesebb idő az akklimatizációra. Amiben még különbözik a többi útvonaltól, hogy nem kellett sátraznunk, hanem kicsi kőházakban tudtunk aludni. A Marangu kapunál (1860 m) már magunk mögött hagytuk a kultúrzónát, következett az esőerdő zónája. Az esőerdőben kitaposott ösvényeken közlekedtünk, elmondták, hogy milyen állatokkal találkozhatunk, ám végül csak kék majmokat láttunk testközelből. Az első nap egészen a Mandara Hut-ig (2720 m) mentünk. Nem igazán volt kellemes az éjszaka, a majombőgéstől és a szakadó esőtől elég nehezen aludtunk el. A második nap nem kímélt minket a Kilimandzsáró szeszélyes időjárása. Elhagytuk már az esőerdő zónáját, de az eső egyszerűen nem akart elállni. Gyakorlatilag félúton már teljesen bőrig áztam, és ekkor még nagyjából háromórás túra volt hátra. A bőséges csapadék mellett még nagyon hideg szél is fújt. Lassan is haladtunk, mivel ezen az útvonalon ez alapszabály, hogy a napi távokat a lehető leglassabban kell megtenni, hogy így segítsük a szervezetünket. Mivel tényleg nem haladtunk gyorsan, ezért éreztem, ha nem érek rövid időn belül az aznapi szállásunkra, akkor annyira meg fogok fázni, hogy nem tudom majd folytatni a túrát. Kénytelen voltam szólni a túravezetőnek, hogy előre szeretnék menni. Ha tartottam egy viszonylag gyors tempót akkor éreztem, hogy ezzel fel tudom magam melegíteni. Az egyik assistant guide is jött velem, így viszonylag hamar elértünk a Horombo Hut-hoz (3720 m).

Dr. Háklár Mónika a Kibo Huthoz vezető úton

 

Mennyire ázott meg a többi felszerelésed, amit az túra további részére vittél?

Azt a vízálló utazótáskát vittem magammal, amit Nepálba is. Ez egyébként egy rettentő erős ponyvaanyagú táska, amit még ha belemártom a vízbe sem tudtam elképzelni, hogy beázzon, de beázott. Azt nem mondom, hogy mindenem úszott, de voltak olyan ruháim, amik nedvesek voltak, meg a hálózsákom egy kis részén éreztem még, hogy vizes. Nem csak én jártam így, talán csak egyikünk táskája úszta meg szárazon. Próbáltunk mindent, ami nedves lett magunk mellé betömködni a hálózsákba. Az volt a szerencse, hogy abban a házban két éjszakát töltöttünk, ezért meg tudtak száradni.

Házak a Kibo Hutnál, a háttérben pedig a cél, vagyis az Uhuru Peak

Hogy folytatódott tovább a kaland?

Egy akklimatizációs napot töltöttünk december 29-én, a Horombo Hut környékén voltunk, a zebra sziklának nevezett részt látogattuk meg. Ez a nap egy kicsit a pihenésről, és a magassághoz való hozzászokásról szólt. Másnap viszonylag korán keltünk, mert egy hosszú túra következett. Megérkeztünk abba a zónába, ahol a növényzet egyre gyérebb, a táj kopár, kietlen, mégis magával ragadó, varázslatos. Talán az összes közül ez volt a kedvencem. A barna és a kék árnyalatai, ameddig a szem ellát, fehér köpenyekkel övezve. Délután értünk oda a Kibo Hut-hoz (4703 m), ahol még átbeszéltük a csúcstámadás részleteit. Pár órát próbáltunk pihenni, de elég túlzsúfolt szobába kerültünk, ahol mindig volt valami hangzavar. Este tizenegykor pedig már kelni kellett.

Amikor már eltűnt a növényzet

Hogy épült fel a csúcstámadás?

Éjfélkor már mindenki készen volt, felvettük a fejlámpákat, és elindultunk. Csak nagyon lassan emelkedhettünk, ami több okból is kellemetlen volt, egyrészt az alsó szakaszon a poros, apró kavicsos, morzsalékony talaj csúszott, még álló helyzetben is olykor csúsztam lefelé, másrészt szinte reggel hat óra óta úton voltunk, kimerültem, párszor meg is botlottam. Nyílegyenesen nem lehetett volna felmenni, ezért ilyen szerpentin szerű volt a mozgásunk. Vittük magunkkal a túrabotokat, ami az első résznél segítség volt, viszont ahogy emelkedtünk, egyre jobban kezdtem fázni. Két óra után már annyira fázott a kezem – pedig két meleg kesztyű is volt rajtam – hogy kénytelen voltam a botokat felcsatolni a hátizsákra, és zsebre tenni a kezem. Ezen a részen már mínusz húsz fokot lehetett mérni, amit az erős szél csak jobban fokozott, szóval a többiekkel együtt szorgalmaztuk, hogy minél kevesebbet álljunk meg pihenni, mert egyre elviselhetetlenebb volt a hideg.

Napkelte Afrika legmagasabb pontjáról

Útközben egyetlen emléktáblát láttunk, méghozzá a magyar Teleki Sámuel emlékére állították. A legtöbben valamelyik nevezetes pontról csodálhatják meg a napfelkeltét (Gilman's Point 5685 m, Stella Point 5756 m), mi még sötétben értünk fel a Kibo viszonylag sík felületű tetejére, már innen gyönyörködhettünk az előbb feketéből narancsszínbe váltó horizontban, majd örülhettünk az arcunkat érő első napsugaraknak. Az Uhuru Peak-et (5895 m) jelzőtábla láttán szinte mindannyiunknak könnybe lábadt a szeme. Megölelgettük egymást, gratuláltunk a másiknak, majd gyorsan elkészítettük a csúcsfotókat. 2019. december 31-én, 6 óra 30 perckor fent állhattunk Afrika tetején.

Dr. Háklár Mónika és a szentgotthárdi zászló felért Afrika tetejére

Mennyi időbe telt leérni a hegyről?

A csapat legidősebb tagja már felfelé menet is rosszul volt, ezért nagyon lassan tudtunk jönni lefelé az Uhuru Peakről. Elfogyott már a vizem is, ezért itt megint szólnom kellett, hogy előre megyek. Délelőtt 9 óra 15-kor értem vissza a Kibo Hut-hoz, ahol már vártak a tanzániai segítőink. Nagyjából 28 óra ébrenlét után végre aludhattam, de csak egy órát, mert indultunk is vissza a Horombo Hut-hoz. A szemeim teljesen bedagadtak a hideg széltől, de a kezeim és lábaim is ödémásak voltak. A vacsora után már nem bírtam ébren maradni, úgyhogy az éjféli tűzijátékról is lemaradtam, másnap mesélték a többiek, hogy ott fent is lehetett látni. Január elsején kezdetét vette a túra utolsó napja. Gyors tempóban jöttünk lefelé, ezért meglepően hamar a nemzeti park bejáratához értünk. A Himalájával ellentétben ezúttal a hegyen nem lehetett telefonálni, semmi térerő nem volt, ezért csak a visszaérkezéskor tudtam értesíteni az otthoniakat – akik aggódtak értem – hogy sikerült.

Mennyire fogott meg Afrika, a kultúra, az emberek, akikkel találkoztál?

A családom nagyon féltett, hiszen egy másik kontinensre érkeztem, de én mindig nyitott voltam az új megismerésére. A csapatunk minden afrikai tagja legalább annyira szimpatikus volt, mint a többiek. Az ételektől is féltem kicsit, de említettem, hogy szakács is velünk tartott, és nagyon finom, ízletes ételeket készített. Reggeli és a vacsora mindig közös volt, de ebédcsomagot is kaptunk minden nap. Már a túra elején észrevettük, hogy a guide-ok kevesebb ételt kapnak, így a dél-tiroli hölggyel, Maria-val szinte végig nekik adtuk a mi ebédcsomagjaink nagy részét. A túravezető mesélte, hogy a jó minőségű öltözékét is szinte mind korábbi turistáktól kapta, szóval azért megmutatkozott a szegénység. Sokat beszélgettünk velük, megtanították nekünk szuahéli nyelven a Kili-dalt, amit búcsúzáskor énekeltünk el. Végül január másodikán landolt a gépem Bécsben. Tanzániát, a helyieket, a társaimat, és a Kilimandzsárót is a szívembe zártam. Remélem lesz még lehetőségem visszatérni, de bízom benne, hogy addig még sok ehhez hasonló élménnyel leszek gazdagabb.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában