Balló László órás könyvében a múlt ketyegése cseng fülünkben

Az egyházmegyei levéltárban kutatott 2015-ben, amikor arra kapott biztatást, hogy keresse meg dr. Gyurácz Ferencet, aki örülni fog, ha a Vasi Szemlének felajánlja az írásait. Három cikke jelent meg a Hefele-­bútorokról, foglalkozott a város 17–18. századi fejlődésével is. A következő évben, Hefele Menyhért születésének 300. évfordulóján két könyvet jelentetett meg az építészről.

A téma egyik érdekessége, hogy megtalálta Hefele egyetlen hiteles arcmását a Püspöki Palota dísztermének mennyezetén. A szerző kérésére dr. Tóth Gábor antropológus hasonlította össze Hefele fiatalkori ábrázolását a Püspöki Palota mennyezetén található öregkori képével. Így nyert tudományos bizonyítást: a két arc ugyanaz, jellegzetes a kiugró járomcsont, a hegyes áll…

Balló László fő műve az Ezeregy nagy titok, amely tisztázza a fertődi Esterházy-­kastély bővítésének szerzőségét, nyolc évet dolgozott rajta. Áttanulmányozta az összes korabeli (1760-as évek) dokumentumot, a német nyelvűeket is. Sok oldalról alá tudja támasztani, hogy az is Hefele nevéhez fűződik, ha valaki ismeri a stíluselemeit, könnyű felismerni, hogy ugyanazokat az ékítményeket használja a bútorokon, mint a homlokzatokon. A szerző a legújabban megjelent órás albumon három évig dolgozott, a Szülőföld Kiadó gondozta Értékes óráink – Európai órakincsek gyűjteményeinkben címmel. Az első negyven oldal az az anyag, amit két éve a Vasi Szemlében publikált három részben.

– Diákkoromban ismerkedtem meg Boltizár Endrével, aki nagy tudású műgyűjtő volt Szombathelyen. Szerette az órákat, innen indult az én érdeklődésem – meséli Balló László. – Ő az órakultusz egyik megkerülhetetlen alakja, a legfelkészültebb iparművészeti szakértő volt amellett, hogy gyűjtötte az antik órákat. A helyi óratisztelet történetéből kiemelkedik dr. Horváth Tibor Antal premontrei kanonok, pap-tanár, kutató régész, a híres szombathelyi óra-, érem- és játékkártya-gyűjtemény megalapozója, és dr. Smidt Lajos, a város legsikeresebb műgyűjtője. Magyarországon nincs óramúzeum, de a Smidt Múzeum a maga száz órájával betölti ezt a hiányt.

A reprezentatív album felidézi az 1912-es nagy műtörténeti kiállítást a Vasvármegyei Múzeumban, ahol 39, és az 1934-es hasonló kaliberű tárlatot, ahol 59 óra szerepelt. (Óratörténeti szempontból 1982-ben volt a harmadik jelentős kiállítás a Savaria Múzeumban.) A második tárlat idején volt az órák fénykora Szombathelyen, dr. Horváth Tibor Antal átfogó cikke a következő évben, 1935-ben jelent meg a Vasi Szemlében. Ő az óramesterek közül tizenkilencet nevesített. Ezekhez még ugyanennyit tudott gyűjteni Balló László, így 44 mesterrel bővíti az óratörténetet.

– Az óraházak esztétikája érdekel, amely alapján évtizedes pontossággal meg lehet határozni, mikor készült az óra. Igyekeztem igényes szövegeket létrehozni a Vas megyei órák rendszerezése során – summázza munkáját a szerző, aki valóban izgalmas mondatokat szerkeszt, például így fogalmaz: „Gondatlanságból elkövetett dekorációs bakik egymás hegyén-hátán a gyönyörű, bécsi stílusú korai empire asztali óra oromzatán…”

A leírások nem lengenek ki sem az idő misztikája, sem az óraszerkezetek csodálata irányába. Az óraszekrények mint a „bútorköltészet” remekei jelennek meg; ezek stilisztikai megoldásainak színes képekkel illusztrált vizsgálata az olvasó számára beavatást jelent. Mintha egy virtuális kiállításon járnánk: a „könyv-múzeum” egy helyre gyűjti a valóságban nem közös térben álló, legfontosabb vasi antik órákat.

Az album képes része bemutatja a Vas megyei közgyűjtemények és néhány magángyűjtő óráit. Láthatjuk a Savaria, a Smidt Múzeum, a körmendi, a sárvári, kőszegi és a szombathelyi egyházmegyei múzeum óráit, a képhez leírás társul a mester nevével, az órakészítés idejével, az óra méreteivel. Nyolc szombathelyi és hat vidéki magángyűjteménybe tekinthetünk be. A legtöbb műgyűjtő nem járult hozzá a neve közléséhez, mert féltik a kincseiket, komoly értékek vannak náluk.

Balló László két újabb könyvön dolgozik. Az egyikben régi hölgyeket ábrázoló képeslapokhoz írt szerelmes verseket közöl, a másikban Szombathely „neves házait”, amiket végigfényképezett. A közemlékezet már csak néhányat őriz – például az Eölbey-házat, a Legát-házat mindenki tudja –, ezért jó leírni az utókornak, hogy mik voltak itt valaha. Sokan ismerik a „pávás házat” is (Király utca 11.), ahol az író egy madám segítségével született: a második emeleti erkély fölött kőfaragott pávatollak rendeződnek ívbe.

A múltkutatás az értékőrzés egyik formája, ahogy a tiszta, emberi érzések kifejezése is. Költőként a régi nőkhöz szóló archaikus szerelmesvers-ciklusban így szól: „Ezért tehát a kis poéta / ámul, csak ámul szótlanul: / elragadta e nagy csoda, // Boldog vagyok, hogy itt lehettem… / füzetkéjének hátlapjára / végül csak ennyit ír oda.”