Őrségben a fotóriporter, aki a karanténhelyzetben elindult megkeresni az eltűnt időt

Péter azt mondja, régi – körülbelül húszéves –, vissza-viszszatérő álma vált most valóra. Anno vadász-vadtenyésztő szeretett volna lenni (a távolságot mint üveggolyót megkapod), ebből az indíttatásból születtek meg a legelső képei is: természetesen természetfotók. A fotózás terelte a napilap felé, huszonhatodik éve tart már a fotóriporteri sodrás. Ez az a munka, amelyből ritkán adódik akár szusszanásnyi kiszállás, vagy legalább kicsi lassulás. A fotósok (cipelnivalónak sem akármi) gépeikkel a hátukon szó szerint nem

állnak meg, mert egyszerűen nem tehetik.

Most más a törvény. A karanténhelyzetben előírásra minimalizálni kötelező a személyes kontaktusok számát, gyakorlatilag eltűntek – de legalábbis elvétve adódnak – a szokott napi „események” is. A fotós ilyenkor rájön, hogy lám: van idő. Mert a természetfotózáshoz

idő kell. Figyelem, nyugalom, türelem. És kell még valami más is, valami nehezen megfogalmazható, ami azonban ott van tapinthatóan Szendi Péter képein. Hogy nem uralni akarja az erdőt és lakóit, nem kifigyelni és lekapni, nem a kép ketrecébe zárni, nem birtokolni – hanem köztük lenni.

Ahogy ő maga mondja: kicsit eggyé válni a természettel, együtt lélegezni a szarvasokkal. Mint akkoriban (régen), amikor még az édesapjával járta az erdőt: tőle tanulta – mert magától értetődő volt – a természet csöndes tiszteletét.

Ezen a furcsa karanténtavaszon három hét alatt hat alkalommal kerekedett föl – minden értelemben kicsit az eltűnt idő nyomában –, aztán töltött el minden alkalommal több órát az esteledő erdőben – és lám, itt a bizonyíték. Péter abban az értelemben sem vágyott trófeára, hogy nem a legszebb agancsost kereste: a szarvasbikák mostanában növesztik fejéküket.

A fejéket, amelyről Juhász Ferenc ír: „Ott állt az idő hegygerincén, / ott állt a mindenség torony-csücskén, / ott állt a titok kapujában, / szarva-hegye a csillagokkal játszott, /s szarvas-hangon a fi ú így kiáltott (...).” A kiáltás azért olyan fájdalmas, mert nincs visszaút. A leválás – vagy mondjuk inkább felnőtté válásnak – mindig kimondhatatlanul nehéz. Fájdalom ellen balzsam: az erdő.

„Éjjelente az őzzel álmodtam. Te nem tudod, milyen az, mikor az ember olyan elmondhatatlanul sóvárog valamire” – mondja Encsy Eszter, Az őz című Szabó Magda-regény elbeszélője, aki nem bírja ki, ha az övé nem lehet, másé se legyen az őz: „Csodálatos éjszaka volt. A sövényen nehezen tudtam áthúzni, eleinte nem akart nekiindulni, aztán letapostam neki egy rést, amin átfért, és a csuklómra hurkoltam a szíját. (...) Látni akartam, hogy megy be majd a sűrűbe, hogy fog elfutni kedves, vékony lábain, és hogy tűnik el a sötétben.”

A megmentett, nevelgetett, aztán puszta önzésből szabadjára engedett – voltaképpen elpusztított – őz nem más, mint a birtokolhatatlan, befogadhatatlan szépség. Az őz – nem lehet senkié.

Péter minden alkalommal magaslesen várta a szarvasok, őzek jöttét. Azt mondja, hogy amikor hazaindult, a szarvasok egyetlen alkalommal sem riadtak meg, nem futottak el. De hát itt van a kép: a kecses kis őz az erdei virágsátor alatt kedves, vékony lábain inkább megtorpan: egy pillanatra visszanéz.