A vasi előadóművész lelkének tükre az éneklő kerítés

Korábban a 2012-ben elhunyt Várnai Valéria festőművész lakott itt Pityike nevű kutyájával. Buti Zsanett 2015-ben vásárolta meg a házat, látta, hogy a felújítás évekbe telhet, de érezte, hogy tökéletes szellemi és lelki élettér számára. A teljességérzetet kifelé a kerítés képviseli: Zsanett elképzelése alapján Tebeli Szabolcs jóbarátja tervezte és a tokorcsi mester, Horváth Lajos készítette.

Buti Zsanett Pannika kutyájával, Mókás cicájával és a hangszereivel éldegél itt; az újrateremtett kert csodálatos, sok zenét tanulni vágyó gyermek jön hozzá.

– Egy kis vasi faluból, Vönöckről származom. A celldömölki Ádám Jenő Zeneiskola elvégzése után kerültem a szombathelyi művészeti szakközépiskolába. Közel húsz éve tanítok a Bartók Béla Zeneiskolában zongoratanárként. Sokaknak munkahelye van, nekem hivatásom. Majd tíz évig zenéltem Mérei Tamás kamarapartnereként, koncerteztem a Savaria Szimfonikus Zenekarral a Müpában, a Kongresszusi Központban, volt szerencsém csembalón játszani Vivaldi Négy évszakát, a régi Zeneakadémián már fiatalon koncerteztem. A bécsi Konservatorium und Privatuniversitäten végeztem, csembaló és kamaraművész szakon. Szombathelyen az első és második Iseumi Játékok korrepetitora voltam, dolgoztam számos rendezővel, a Madách Színház, az Opera szólistáival – meséli. – De ami számomra öröm, hogy a 2019-es tanév zárásakor a pedagógusi munkámért elismerő oklevelet kaptam. Adott a sors lehetőségeket külföld felé, nekem azonban az a célom, hogy a magyar népzenét és a magyar zeneszerzők műveit tanítsam itthon, és a családom közelében szerettem volna letelepedni.

Amint megtudjuk, az éneklő kerítésnek története van. Zsanett az édesanyjával elevenítette fel a kedves gyerekkori motívumokat, meséket, zenéket, az utcaajtóra pedig Pannika kutya képe került. Fotóját Tebeli Szabolcs rajzolta meg, gravírozta, majd Horváth Lajos díszműlakatossal elkészítették.

– Lajos bácsit azonnal megszerettem. Kimért volt a maga módján, nagyon intelligens, érzékeny embert ismerhettem meg, tele volt ötlettel, jóindulattal, szeretettel, bölcsességgel, tisztelettel. Éreztem, hogy érti, mit szeretnék. Kedves magyar népmesemotívumokat rajzoltattam meg Tebeli Szabolcs barátommal, és mivel Bartók Béla művészete áll hozzám legközelebb, és a népzene, a Tavaszi szél című népdalt választottam, amely dallamában és szövegében is sokat adhat kedvességével az erre járóknak. Kifejezi, hogy ez a ház békét, összetartást, csiszolódást, egyensúlyt teremt. Ez a ház nekem szerelem és szellemi hagyaték.

Horváth Lajosnak hatalmas kihívás volt ez a kapu. A felesége óvta, hogy talán túl nagy vállalás, vigyázzon, ne okozzon csalódást; ugyanakkor támogatta, hiszen tudta, hogy ilyen „örömmunka” ebben a szakmában nem gyakran adódik, és az élete legszebb alkotása lehet.

– Emlékszem: 2017 novemberében Lajos bácsi a tokorcsi műhelyében vaskályhával fűtött, és a felesége, Anna néni társaságában hegesztettük fel a kottagombócokat az ötvonalas rendszerbe. Nehéz munka volt szépen, ütemekben elhelyezni, a ritmusokat szépen felhegesztenie, hogy helyükön legyenek a negyedek, nyolcadok, a violinkulcs és a d-moll hangnem előjegyzése.

Az éneklő kerítés ölelte házról is szó kell, hogy essék, hiszen Várnai Valié volt, és a szellemiségét a hazavitt festményei is őrzik, melyeket Zsanett ajándékba kapott.

– Hét évig keresgéltem az igaz otthonomat Szombathelyen. Olyan helyet reméltem, amelyet megérez a lelkem. Elképzeltem sokszor a dédimamám merseváti házát, ahhoz hasonlót kutatott a lelkem. Aztán megláttam a fotókat egy szinte ugyanolyan házról, és a kertet tele ősfákkal, borostyánnal, zegzugos kis madárlakta bokrokkal. Ez volt Várnai Vali háza, aki egy újságcikkben azt mondta: „sohasem akartam korszerűnek látszani” – meséli Zsanett. – Őrzöm a tárgyait, a festőállványát, az ecsetét, a bőröndjét, kedves gyermekkori fogalmazásait. Motivál a szépség, a múlt iránti tisztelet. A teremtett dolgok lenyűgöznek, és szeretném továbbvinni őket, átmenteni, belefolyni. Ez a ház egy állomás. Sohasem tekintem csak „anyagnak”. Érzem, hogy itt van dolgom. A kiskutyám jelölt itt, amikor először megnéztük, kérdeztem tőle: „Na, drágám, hazaértünk?” Sokszor beszéltem Vali nénihez, éreztem entitásokat, simogatóak voltak. Torjay Valter barátom egy autentikus bútorral is megajándékozott. Veres Éva ötvösművészt hívtam, amikor megtaláltam, mit szólna, ha itt élnék, azt mondta, Vali néni segítő lesz hozzám. Mindenben, amihez értem, benne volt.

Az éneklő kerítésnek van még egy motívuma, egy Kodály-idézetet is olvashatunk az ablakok előtt futó kerítésrészletben. Zsanett azt mondja, „minden zene”. A gyermeksírás, a szél, a nap, a víz, az eső, a madarak, a fák, a mozdulat, a lépés, az érintés. A gyermeki nevetés, a növények, amelyeket öntöz. Az ember teljes, ha magába szívja a zenét. Nincs magány, nincs üresség, csakis a teljességérzés, az önazonosság élménye, amely összefonódik a természettel, a legbelsőbb önmagunkkal.

– Ehhez eszközöm a zene, mint energiaáramoltatás, a tanítványaim felé, akik köszönik az órát, én pedig nekik köszönöm, hogy léteznek, hiszen általuk lehetek az a Zsani néni, akivé szerettem volna lenni. Végtelenül hálás vagyok ezért az életért. A kerítésben egy velem önazonos Kodály Zoltán-gondolat van kimunkálva: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Remélem, hogy maradandó élményeket hagyhatok a gyermekekben, és lesz valaki a tanítványaim közül, aki hatalmas szeretettel folytatja ezt az utat.