Káldy Lajos festőművész és a felesége hetven éve házasok

Kaposvári Katalinék hatan voltak testvérek, két bátyját és az édesapját megfestette már, amikor aztán a szép fiatal lány is modellt ült.

– Befestettem magam a családba, aztán ott ragadtam – emlékszik vissza a 98 éves Káldy Lajos. – A testvére, Rudi jó barátom volt. Elmentem hozzájuk többször, úgy ismerkedtünk meg, hogy portrékat festettem. Jó portrékat. Pedig akkor még csak Jaksa István tanítványa voltam. Kati gyönyörű volt. Most is szép és jóságos. Olykor bolondozok, viccelek vele, de már nem nagyon érti, de elvisel, volt ideje megszokni. A legszebb közös emlékeink a gyerekek. Minden gyerek egy ajándék volt. A szerelem elvásik, de marad a megbecsülés, a szeretet és a család.

A felesége tíz évvel fiatalabb Lajos bácsinál, de sosem volt probléma a korkülönbség, Kati néni azt mondja, mindig felnézett a férjére, mert „ő már ismerte az életet”.

– Máig mesél olyan történeteket, amiket megélt. Az ő élete mindig sokkal színesebb volt, mint az enyém, én mindig a családdal voltam, lánykoromban a szüleimmel, testvéreimmel, asszony koromban a saját gyerekeinkkel – tudjuk meg Kati nénitől, aki hetven éve hallgatja Lajos bácsi történeteit. – Még mindig tud újat mondani, de sokszor ismétel is, mert elfelejti, hogy már mondta. De megfigyeltem, hogy amit harminc évvel ezelőtt mesélt, azt ma is ugyanúgy meséli, tehát biztos, hogy úgy történt. Sok rettenetet fel­idéz, a háború borzalmait, szörnyűségeit, az emberek egymás ellen elkövetett kegyetlenségeit meséli, hogy feldolgozza. Rossz időkben éltünk. Sokan megbántották. Mindig azt mondom neki, hogy a szépre emlékezzen, mert sok szép is volt az életünkben. Vannak jó családi történeteink – Lajosék is öten voltak testvérek –, van három gyerekünk, nyolc unokánk, nyolc dédunokánk, és vannak még ígéretek… Belefáradtunk már az életbe. Az az örömünk, ha a gyerekek hazajönnek.

Amikor megkérjük Lajos bácsit, hogy üljön a felesége mellé a fotózáshoz, a csaknem százéves festőművész huncutul hunyorogva visszakérdez:

– Szorosan? Igen, szorosan – hangzik a biztatás, és ekkor Kati néni megsimogatja a melléje húzódó férje kezét. Lajos bácsi erre annyit mond, nem nekünk, inkább csak maguknak: – Vigyázunk egymásra.

Kati néni arról beszél, tíz éve már, hogy kihúzták az utolsó fogát, azt gondolta, nem csináltat fogsort, mert erre a rövid időre már minek, de azóta eltelt egy évtized, és lehet, hogy lesz is még.

– Jó lenne még tíz év, de csak azért, hogy a gyerekeket még sokat lássam. Nehezen mozgok. Az ebédet hozatjuk, hetente egyszer takarítónő takarít és rendet tesz, bevásárolnak nekünk. A gyerekek is gyakran jönnek, ők is segítenek. Lajossal sokszor azért kiabálunk, mert nagyot hall, és nem jó a hallókészüléke, hol működik, hol nem. A szeretethez sok türelem kell, és aggodalom a másikért. Máig is: ha az egyikünknek problémája van, a másik szinte kétségbeesik, mit tegyen, hogy jobb legyen.

A kérdésre, hogy Káldy Lajos festett-e a feleségének képet ajándékba, a válasz: nem. De Kati néni rögtön hozzáfűzi, hogy ő mindegyiket magáénak érzi. A korábban az országot járó guruló műterem már nem gurul, Lajos bácsi egy mopeden jár, de már nem jut messzire, az alkotás beszorult a szobába, maradtak a csend­életek. Azokból meg elfogytak a gyümölcsök, és maradtak a virágok. Pink pünkösdi ró­zsák, rózsaszín-lila mályvák, és piros pipacsok, Kati néni ezeket szereti legjobban.