A korongozás az őriszentpéteri Róka Lajosné és Dóri kedvenc időtöltése

– Mama, ez nagyon ficánkol – mondja halkan Dórika nagymamájának, aki azonnal segít: stabilan, határozottan, ám mégis gyengéden fogva hatéves unokája kezét a korongon forgó agyagkocka mélyedésének kialakításában. – Kis tál lesz belőle – mutatja az ifjú hölgy, olyan természetességgel, mintha évek óta gyakorolná a mesterséget. Ez így is van: szinte „beleszületett” a nagymama munkáját, kitartását dicsérő fazekasműhelybe.

– Azóta együtt dolgozunk, amióta a lányom, Kata a diplomamunkáját elkészítette fazekasságból, az unokám már ebben a környezetben nevelkedett. Többnyire az anyukájától leste el a fogásokat, de én is tanítottam, attól függően, hogy kinek volt „üres” a keze – mondja Katalin, hozzátéve: a fazekassághoz nemcsak türelem, hanem alázat is kell, nagyon-nagyon sok kitartás – és ez mind megvan a kislányban.

A családban a nagymama, Katalin az első, aki fazekassággal foglalkozik. Az unoka pedig mindig érdeklődve figyeli őt, sőt már maga is fogadja a turistákat, a gyermekeknek a kerámiafestést ő vezényli. – Nagyon szeret oktatni gyerekeknek, ha itt van velem, akkor a kisebb tárgyak festése az ő reszortja – mondja a nagymama. A kis Dóra fazekas szeretne lenni, pontosabban, ahogy ő fogalmaz: fazekasnő.

Közben elkészül a kis tál, amiről elárulja nekünk az ifjú hölgy, hogy nem ez az első ilyen darab, amit készített.

Minden munkafolyamatot ő végez, segítséggel, felügyelettel: a festést és az égetést is. Mint mondják, nekik a fazekasság nem munka: móka. Az élet számukra természetesen nemcsak a korongozásból, agyagból készített használati és dísztárgyak készítéséből áll, hanem pihenésből is, bár a nyári időszakban, a turistaszezonban meglehetősen kevés idő jut pihenésre. Ők többnyire akkor nyaralnak (nyárutón, őszelőn), amikor már nincsenek vendégek. De addig is szívesen töltik a szabadban az idejüket. Szeretik a természetet, a növényeket, az állatokat, és túrázni is járnak: gyalog és kerékpárral. – Nekünk az Őrség a szívünk csücske, nagyon sok tanösvény van, amit szeretünk végigjárni. Mivel Dórika még óvodába jár, nem sok idő jut arra, hogy még világosban nagyobb túrákat tegyünk. Kerékpározni szoktunk az erdőben, ezt ő is jól bírja: van, amikor letekerünk 18 kilométert: Őriszentpéterről ki Szalafő-Pityerszerre, aztán vissza. Szeretjük az aktív programokat. Néha „kincskeresést” játszunk.

– Psszt, ez titok – szakítja félbe nagymamáját a kislány –, ne áruld el, ez maradjon a mi titkunk – kéri, és kívánságát tiszteletben is tartjuk, nem kérdezősködünk tovább.

De van még miről beszélni. Például hogy „mamanapot” is beiktatnak minden héten.

– Péntekenként jön hozzám, az a mi napunk. Egész évben így van ez, kivéve akkor, amikor elutaznak a másik nagyszülőkhöz. A mamanapon együtt alszunk és szombaton reggel minden alkalommal ugyanúgy indítjuk a napot: Dórika kakaózik, én meg kávézom – ráadásul még az ágyban, ez olyan jó. Utána felkelünk, felöltözünk, megreggelizünk – és a többi programunk attól függ, hogy éppen meddig marad nálam. Általában jövünk kinyitni a műhelybe és a boltba. Ő előkészíti a festeni valót, mindent elrendezget, kipakol szépen, és várja a vendégeket. Néha hozzá mennek oda először. Dórika meg elmondja, hogyan készülnek a termékek, elmagyarázza a festést a vállalkozó kedvű gyermekeknek – meséli a nagymama, kiemelve, hogy unokája nagyon szeret rajzolni és mindent, ami kézművességgel kapcsolatos. Bár csak szeptemberben megy iskolába, már olvas, ír, számol. Dórára otthon is sok mindent rá lehet bízni, vendégházuknál is segít a házimunkákban: felmos, megveti az ágyat, fogadja a vendégeket, otthon tereget, leszedi a száraz ruhákat – édesanyja, nagymamája számíthat a kislányra, ha tennivaló akad.

A koronavírus okozta járványhelyzet sem választotta el őket egymástól: nagyon közel laknak egymáshoz, így tavasszal is tudtak találkozni és legkedvesebb elfoglaltságukkal, korongozással tölteni az idejüket.

– Amikor kezdtem, korongot, kemencét vettem, és szépen lassan kialakítottam a műhelyemet. A lányommal mindent együtt viszünk: a szállást, a vendéglátást, a fazekasságot. Dórika pedig látja rajtunk, hogy szívesen tesszük a dolgunkat, ezért ő sem tekinti munkának, élvezi minden pillanatát. Emellett azt tudni, hogy a lányom, Kata továbbviszi a mesterséget, nekem mindent megér, ahogy nagy büszkeség számomra, hogy Dórika is éppen ekkora kedvvel és lendülettel csinálja. Bármit hoz az élet, én már hálás vagyok érte – fogalmaz Katalin.

A fazekasság tehát egy különleges kapocs anya és lánya, nagymama és unokája között: a három generáció összhangjával egy új családi hagyomány legideálisabb alapjául szolgál. A korongban úgyis benne van a végtelen: forog, soha nem áll meg.